Alapvetően kétféle jazzmuzsikus van. Az egyik már a pályája elején tudja, mit akar, rááll egy zenei irányra, stílusra, formára és a továbbiakban csak annak csiszolásán, fejlesztésén dolgozik. A másik koncepciója, érdeklődési köre, formációja folytonosan változik, mondhatnánk projektekben gondolkodik, így próbál kiteljesedni. Kaltenecker Zsolt ez utóbbi fajta.

Fotó: Szabó Bernadett

Sváb gyökerű családból származom, s a második világháború után a német nevűek mind gyanúsak voltak, előszeretettel zaklatták őket a hatóságok. Festőművész nagyapám, Kaltenecker Artúr ekkor gondolta úgy, hogy a további problémákat elkerülendő Kutasra magyarosítja a nevét. Ez értelemszerűen sokszor volt téma a családban, de az előző rendszerben senki sem merte meglépni azt, hogy visszavegye az eredeti nevet. Én végül 1997-ben megtettem.

Attól azok még az én lemezeim, igaz, sosem erőltettem az újrakiadásukat. Mondjuk azt, az első szárnypróbálgatásaim voltak, némi gyermekded jelleggel és bájjal. Az első igazán fontosnak tartott albumom viszont már Kaltenecker Trió néven jelent meg a Warner Music Hungarynél. Így még időben léptem. Van ebben némi sorsszerűség is. Hisz már gimnazistaként szerettem volna visszavenni a régi nevet, de sokáig azt hittem, ez nagyon bonyolult procedúra. 1997-ben azonban az egyik ismerősöm megtette ugyanezt és kiderült, hogy kellő indok esetén gyakorlatilag egyetlen nap alatt elintézhető.

Nagyapám harmóniakeresésével, pozitív életszemléletével hatott rám igazán. Mégha emögött sok elfojtás és szorongás is lapult. De a családban valóban a klasszikus zene dominált. Nyolcévesen kezdtem a zeneiskolában, zongora- és énektanárnő nagyanyám gyakorolt velem állandóan - és nagyon nem szerettem játszani. Számára csak az számított jónak, amikor valaki egy művet hibátlanul eljátszott. Az eleganciát, a visszafogott szépséget értékelte csak, engem viszont a richteri őserő, a teljes extázis vonzott. Nála viszont mindez a kínos kategóriába tartozott. Mikor vendégek jöttek hozzá, mindig kérte: Zsolti, most ne gyakorolj!

Gimnazistaként. Akkoriban inkább progresszív rockzenét hallgattam, egy gimis rockzenekarban is olyasmit játszottuk. A televízióban néha láttam részleteket a pori jazzfesztiválról, de az ottani zenék nem fogtak meg. Aztán meghallottam Keith Jarrett kölni koncertjét, meg Chick Corea Electric Bandjét, s ezek hatására kezdtem el felfedezni másokat. De a jazztanszakra is inkább csak azért jelentkeztem, mert a klasszikus zenei képzés nem érdekelt, rockzenét meg akkoriban még sehol sem tanítottak Budapesten. Végül 1992-ben végeztem, majd miután a tanszak a Zeneakadémia része lett, 1996-ban - szüleim nagy örömére - a diplomát is megszereztem.

Ez vélhetően így is marad. Vannak, akik már pályájuk elején tudják, mit akarnak, ráállnak egy irányra és azt fejlesztik egy életen át. Mint például a nemrég elhunyt Esbjörn Svensson, aki két társával gyakorlatilag tinédzser kora óta játszott együtt, nagyjából ugyanazt a stílust, amiben a maga keretein belül tényleg elképesztően magas szintre jutott. Nekem azonban sosem sikerült ilyen partnereket találnom.

Ennek ugyanez a gyökere. Adott időszakokban adott emberekkel remekül együtt tudok dolgozni. De aztán én is változom, ők is változnak, s ez rendszerint nem ugyanabba az irányba történik. A forma is azért változó, mert függ attól, hogy éppen kikkel tudok együtt alkotni. Egyedül Borlai Gergő az, akivel - kisebb-nagyobb megszakításokkal - immár tizenkét éve dolgozunk. Mert az általunk külön-külön képviselt ritmikai és dallami koncepció sokszor szerencsésen találkozik.

Nyilván ez is közrejátszik. Meg a magas elvárásaim, meg hogy magam is eléggé gyorsan változom. Régebben próbáltam a társakat meggyőzni az aktuális megszállottságaimról, megváltoztatni a gondolkodásukat, de rá kellett jönnöm, ha a nincs meg náluk a belső késztetés, hogy hasonló irányban változzanak, akkor nincs értelme. Inkább kerestem másokat.

Ez épp most változik. Korábban semmi nem volt elég jó nekem. Én magam sem. S miután mindenhol mindenről megmondtam a véleményem, egy idő után nem hívtak. Most sok mindent másképp látok, s újra érkeznek megkeresések. Dolgozom Andrew J-vel, Lantos Zoltán zenekarában, a Mirrorworldben is játszom, miután Zoli a korábbi akusztikus, etnós világába kicsit elektronikusabb, dinamikusabb megszólalást szeretett volna. Az első koncertek visszajelzései nagyon pozitívak. Ezzel párhuzamosan az új zenekaromban, a K.L.B.-ben is máshová kerültek a súlypontok: míg korábban alapvetően az én vállamon nyugodott az adott produkció, most új társam, a gitáros Lukács Peta révén potenciális szólista került a csapatba, így gyakran teljesen a háttérbe vonulok.

Végképp elegem abból, hogy a koncerthelyszíneken szinte sosincs rendes zongora, és/vagy gond van az erősítésével. Így bármennyire törekszem bizonyos hangszínek, árnyalatok elérésére, nem tudom őket élőben megmutatni. A digitális zongorákat sem szeretem. A szintetizátorokat viszont igen, általában könnyen magammal vihetem őket és a hangosításukkal sincsen gond. De legfőképpen az új hangszínlehetőségek izgattak. Értelemszerűen idő kellett ahhoz, hogy a szintetizátorokon is megtaláljam a saját hangom, ami úgy 2005-re sikerült. Azóta tettem még egy kitérőt a Hammond orgona felé is - ebben a két kéz függetlenítése, az önálló basszusozás vonzott -, de különböző okok miatt végül újra szintetizátoroknál, nevezetesen egy Minimoog Voyagernél és egy Nord Wave-nél kötöttem ki. Úgy érzem, jobban és egyénibben tudom magam kifejezni rajtuk, mint zongorán vagy orgonán. S végül is ez a legfontosabb.

-------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Bin-Jip - Szobazene >> cikk, 2010. március

Borlai Gergő - Tudatosan széles skálán >> - interjú, 2009. május