Varga Zsuzsa életében akad néhány vargabetű: gyermekként a népdal és néptánc bűvöletében élt, egy rövid klasszikus zenei kitérő után a jazz felé fordult, miközben az ezredfordulón az egyik népszerű hazai popkreáció, a Venus énekesnőjeként ismerte meg az ország. Aztán elege lett a talmi csillogásból, meg abból, hogy mások mondják meg, mit csináljon, s 2002 óta a saját útját járja. Azóta megjelent két szólólemezével pedig bebizonyította, hogy a hazai klubélet egyik erős és karakteres egyénisége. Legközelebb augusztus 16-án a Szigeten az oPeN sátorban lép fel.

Már kiskamaszként megragadott ez a szám. Furcsa, érdekes dal volt, nagyon minimál és nagy zsigeri, meg elég félelmetes. Így amikor a szervezők megkerestek, akkor az általuk kért, általam kevésbé szeretett sláger (A síneken) mellett mondtam, hogy ezt a dalt szeretném eljátszani, amolyan mininál partis megközelítéssel. Persze nem hiszem, hogy felvennénk a repertoárba, de abban a pár hétben, amíg ezt rágtuk és gyúrtuk, sokat adott nekünk. S a visszajelzések alapján, úgy tűnik, a közönségnek is.

Ez családi örökség: a népdal egyszerűen hozzátartozott a mindennapjaimhoz, én is énekeltem és imádtam. Később pár évet jártam klasszikus énekképzésre is. Majd a barátaimmal Lazy Bones néven a helyi kávéházakban játszogattunk amolyan Edie Brickell-féle bluesos, lazulós, dallamos rockzenét. Ekkor mondták zenészbarátok, miért nem megyek Pestre jazzt tanulni. Jelentkeztem a Postásba, s nagyon tetszett, amikor Lakatos Ágnes az első órán mondta, hogy oké, itt a kotta, nézd át, de nem kell „szó szerint” venni, próbáld inkább beletenni magadat. Nem baj, ha egy hang két ütemmel korábban jön, az improvizációról, az érzéseinkről szól a dolog. Rengeteg tanultam ott, nemcsak a zenéről, hanem magamról is.

Párhuzamosan haladt a két történet. A Venus igazából - néhány tagcserét követően - a Lazy Bonesból jött létre. A kiadónk kérte, hogy változtassunk nevet, ők találták ki, hogy én legyek az arca a csapatnak, mondták, hogy ezt a tíz számot dobjuk kik, viszont írjunk még hatot abból a fajtából. Szóval a maguk elképzelései szerint alakították át a fiatal, tapasztalatlan zenekart. S mivel a többiek erre vevők voltak, nekem pedig mindig fontos volt a csapatszellem, inkább sodródtam velük. Akkor még nem tudtam, hogy mondhatok nemet is. Nem azzal van baj, hogy voltak fiatalkori zsengéink, hanem hogy aránytalanul nagy hírnévre tettünk szert ezzel akkoriban. Lehet, hogy abszurdnak hangzik, de egyszerűen megtörténtek velünk ezek a dolgok. A jazz egyfajta menedék volt, teljesen más világ, fantasztikus emberekkel.

Sajnos a végsőkig elmentünk. Amikor már a belső kommunikáció is megszűnt a csapatban. Mentünk a bulikra, lenyomtuk, utána be a buszba, és hallgattunk. De aztán egyszer csak azt mondtam, elég. Nem akarok több Régi nyarat, nem akarok a média felfújt lufi-sztárja lenni. Régen azt hittem, énekesnő vagyok. Sokáig azért nem mertem lépni, mert elhitették velem, hogy önmagamban semmit sem érek. Sok bizonytalanság és kishitűség volt bennem, idő kellett, mire a sarkamra álltam. Az igazi „lökést” a kortárs-jazz-hip-hop csapatba, a Prieger Zsolt-Németh Gergely által megálmodott Dubcity Fanatikz-ba való meghívás jelentette. Innen már nem volt visszaút.

Sokat gondolkodtam akkoriban arról, hogy váltanom kell - minden értelemben. Nagyon nehéz időszakom volt ez, akkoriban vesztettem el a számomra legfontosabbat, az édesanyámat. Úgy éreztem, a fájdalmon csak a munka segíthet. Még az államvizsgámat sem halasztottam el a Pécsi Egyetemen. Dolgozni akartam, nem sajnálni magam. Persze a lemez is belassultabb, suttogósabb lett, attitűdje is olyan sötétben tapogatózó. Most már tudom, hogy várnom kellett volna vele. De nagyon akartam bizonyítani, megmutatni, hogy több van bennem, és persze nagyon hiányzott a színpad, a zenélés is.

Előtte csak a szövegírás, énekdallamok kitalálása volt „feladatom”, ennyi kellett belőlem. De én ennél többre vagyok képes, már akkor is többre vágytam. Mára igazi gazdája vagyok a produkciómnak. Hangszerelek, zenét, szöveget írok, ahogy a klipek kitalálásánál, utómunkájánál is alkotóként veszek részt. Ez nekem az igazi öröm, a kihívás. Folyamatosan tanulok, próbálok minél több inspirációt gyűjteni. Az alkotás a legnagyobb élmény. Velem vannak, segítenek kollégák, barátok, imádok kollaborálni, együtt gondolkodni, de mára pontosan tudom, mit akarok: az utóbbi, Barkácsklub lányoknak című album dalait gitárosommal, Kovács Péterrel találtuk ki, s egyre több ötlet, dal gyűlik egy újabb lemezhez… Ez a munkám, ez a szenvedélyem, ez az életem.