Szakcsi Lakatos Béla egyike a legismertebb és legelismertebb hazai jazz-zenészeknek. Talán azért is, mert igen sokoldalú: négy év fél évtizedes pályája során a műfaj szinte valamennyi ágában tevékenykedett. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a Rákfogó és Saturnus tagjaként a fúziós zene magyarországi népszerűsítésében vállalt úttörő szerepet, a kilencvenes évek elején Amerikában megjelent lemezei révén nemzetközileg is jegyzett muzsikus lett, az elmúlt években pedig inkább a szerzői munkára összpontosít. Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka alapján írt új „world musical”-jét július végén mutatják be a szegeden Dóm-téren.

Fotó: Teknős Miklós

A rendező Kerényi Miklós Gáboré és a dramaturg Böhm Györgyé. Úgy gondolták, hogy miután 2006-ban az Operettszínházban színre vitték Jávori Ferenc Mennyasszonytánc című klezmer musicaljét, érdemes lenne a roma folklórhagyományokra alapozva, a Szentivánéji álom keretében valami hasonlót létrehozni. Amikor elképzelésükkel megkerestek, először nem is értettem, de amikor átolvastam Shakespeare darabját, rá kellett jönnöm, hogy az ottani alapkonfliktusok, például, hogy a szülők előre megállapodnak lányuk sorsáról, a cigány közösségekben a mai napig jelen vannak. Elvállaltam hát a munkát, s két szerzőtársammal nagyon harmonikusan tudtam együtt dolgozni. A rendezővel megbeszéltük, mikor milyen hangulatokat szeretne, az elkészült zenékhez pedig Müller Péter Sziámi írt szövegeket.

Én találtam ki, hogy érzékeltessem, nem szokványos musicalt fog hallani a közönség a szegedi bemutatón. Számomra a világzene nem azt jelenti, amire manapság használni szokták, hogy mondjuk kiáll török népi zenekar, eljátssza, elénekli ugyanúgy, mint máskor, csak éppen rockritmust tesznek alájuk. Számomra a world music az ember zenéje, mindaz, amit az elmúlt évszázadokban a Földön felhalmoztunk. Legyen az jazz, folk, pop- vagy klasszikus zene. A darabban persze nem feltétlen használom fel mindegyiket, de operabetétek éppúgy lesznek benne, mint magyar cigány folklór, román, spanyol és török népzene vagy rap, soul, esetleg klasszikus musicalhangulat. Egyedül jazz nincs benne. Nem találtam olyan helyzeteket, amikor ez lett volna a legjobb.

Az improvizáció hozott össze minket. Először 1975-ben léptünk fel együtt, jópár sikeres koncertet adtunk együtt, még közös lemezünk is készült. Aztán több évtizedre elváltunk, mindenki járta a maga útját. 2005-ben viszont úgy gondoltuk, ismét érdemes lenne, kipróbáltuk, bevált. A jazzen belül valóban eléggé más irányvonalat viszünk, de lehet, hogy éppen ez a jó. Mi sem nagyon értjük, miként működik. De működik. A feleségemmel is most ünneplem a 42. házassági évfordulónkat. Azt is nehéz megmagyarázni.

Mert kellő tisztelettel és alázattal vagyunk egymás iránt. Egyszerűen leülünk és zongorázunk. Nagyon leegyszerűsítve amúgy három fajta művész van. Az egyik ugyanolyan a magánéletben, mint a színpadon. A másik az életben nem túl erős jellem, de amikor a hangszer mögött ül, akkor tudja kontrollálni magát. A harmadik az életben és a színpadon is önző, s ennek megfelelően általában felszínes, közhelyes, de csillogó zenét játszik. Ha valaki igazán nagy művész akar lenni, meg kell tanulnia lenyomni az egóját. Nekem ez könnyebben megy, mivel hívő emberként úgy fogom fel, hogy mindent Istentől kaptam. Közvetítők vagyunk, s a kapott tehetséggel élnünk kell. Az önzés, az ego persze mindannyiunkban benne van, ha bevalljuk, ha nem, minden cselekedetünket az irányítja. De meg kell tanulnunk ezt lenyomni egy bizonyos szintre. Nekem ebben sokat segített a Biblia.

Ha hívnak bennünket, megyünk, de magam nem szeretek „nyomulni”. Mégha az utolsó lemezem, a Na Dara! (Ne félj) szerintem - mindenféle álszerénység nélkül - egyedülálló album. Ha úgy tetszik, stílusteremtő. Modern cigány jazznek is nevezhetnénk, amelyet a pontos időtartás és a rubato-játék szabadságának kombinációja jellemez. Ebből a repertoárból tervezek a közeljövőben DVD-t megjelentetni, sok tánccal, énekkel, és olyan sztárvendégekkel, mint Tony Lakatos vagy Snétberger Ferenc. 

Egyelőre nem. Azokat az előadásokat nehéz lenne felülmúlni. S hát nem minden klasszikus zeneszerző volt olyan, mint Mozart, aki a darabjaiban kadenciákat hagyott azért, hogy az előadóknak legyen lehetősége improvizálni. Ma a világ hangversenytermeiben mindenhol a leírt, betanult kadenciákat adják elő, én viszont vettem a bátorságot, és az adott pontokon jazzt játszottam. Amúgy is szeretem ötvözni a különböző műfajokat, ezért is játszottam annyi mindent életemben. A kedvenc zenészem Leonard Bernstein, aki a világ egyik legjobb karmestere volt, de imádta a jazzt, a rockzenét, a West Side Story-val a musical egyik megteremtője, és az amerikai klasszikus zene egyik reprezentánsa. Ezen kívül kitűnő zongoraművész és tanár volt. Tervezem, hogy írok egy művet az emlékére.

 ---------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Szakcsi harmadvirágzása >> - interjú, 2008. június

Szakcsi Lakatos Béla: Kampány a magyar jazzért >> - interjú, 2002. november

Szakcsi Lakatos Béla: Szeretem a zenét, a hobbim is az >> - interjú, 1995.augusztus