A rendszerváltás környékén felbukkant rockcsapatok egyik legjelentősebbike, a debreceni Tankcsapda az idei esztendőt a nyilvánosságtól eléggé visszavonulva tölti. Alig két tucat koncertet adnak, főként a nyári fesztiválokon és a karácsony előtti szezonban, hogy aztán jövőre, méltó erővel, energiával és kiadványdömpinggel ünnepeljék megalakulásuk huszadik évfordulóját. Lukács Lászlót, a zenekar frontemberét faggattuk.

Sosem volt jellemző ránk, hogy mondvacsinált hírekkel próbáljunk meg szerepelni a bulvárlapok hasábjain. Kezdetben csak ösztönösen, jó ideje már tudatosan is figyelünk arra, hogy akkor és ott, arról és úgy nyilatkozgassunk, ahogy annak helye és értelme van. Ünneplés persze volt, nem is kicsi, két italszponzorunknak köszönhetően amolyan kisebb lakodalom, 40-50 közeli barát társaságában. Amúgy az egyik legkedvesebb születésnapi bulim volt. Viszont nem gondolom, hogy az ott történtek a nyilvánosságra tartoznának. Vannak művészek, akik előszeretettel vagy kényszerből igyekeznek a bulvármédia adta lehetőségeket kihasználni. Mi szerencsére nem tartozunk ebbe a kategóriába.

Az más. Abból csak egy van. A 2009-es év teljes egészében ennek az ünneplésnek a jegyében telik el. Javában dolgozunk az új lemezen, várhatóan jövő tavasszal jelenik meg, s nagyszabású turné követi, kiemelt fővárosi és debreceni születésnapi bulikkal. Emellett igyekszünk a régi albumainkat újrakevert, digitálisan feljavított formában ismét elérhetővé tenni, s tervezünk mindenféle különleges kiadványokat. Az elmúlt húsz év alatt sok olyan matéria halmozódott fel, amit eddig nem osztottunk meg a nyilvánossággal. S nem azért, mert annyira szarok lennének.

Persze, sokat változott a zenekar. Miként az összetétele, úgy a zenéje is. A gimnáziumban számomra a rhythm & blues volt a meghatározó, s ez a kötődés, ha nem is hangsúlyosan, de a Tankcsapdában szintén jelen van. Például a Rolling Stones Start Me Up-ja és a Tetoválj ki! című dalunk egyáltalán nem áll olyan messze egymástól, mint azt az emberek gondolnák. De a Tankcsapda sosem volt Lukács László és zenekara, mégha mára egyedül maradtam az alapító trióból. Az együttes zenei világát mindig a benne játszó három ember közös ízlése határozta meg.

Nekem a szöveg mindig fontos volt. Annak idején a Rolling Stones és a Doors felé is azért mentem, mert a Hobo-féle szövegfordítások betekintést engedtek ebbe az általam nem ismert világba. Aztán jöttek Menyhárt Jenő és Pajor Tamás zseniális szövegei, amelyek már sajátosan magyarok. Sosem voltam underground fazon, de az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport, a VHK vagy a Neurotic által képviselt előadásmódot és verbális kommunikációt mindig is nagyon fontosnak tartottam. Ahogy a kezdeti években nálunk sem annyira a zenére, mint az előadásmódra helyeződött a hangsúly. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján minket az attitűd miatt tartottak punknak. Hogy megtanultunk pár akkordot, s már írtuk is a magunk végtelenül egyszerű dalait.

Már a gimnáziumi zenekaraimban is basszusgitáros-énekes voltam, annak tartom magam a mai napig, mégha alkalmanként szeretek is ritmusgitározni. A Tankcsapda indulásánál, jó punkos szokás szerint, az alapján választottunk hangszert, hogy ki min szeretne játszani. S egyszerűen rámmaradt a gitár. Cseresznye beszállása azért is volt szerencsés, mert néhány évvel fiatalabb nálunk, s zeneileg a miénknél sokkal modernebb világot képvisel. Általa nemcsak az Anthrax, Metallica-féle metál került be a zenénkbe, de a gitárszóló is, amire én korábban képtelen voltam. A Tankcsapdát persze mindig is a szövegei különböztették meg a többiektől, de a kilencvenes évek közepére zeneileg is sokat erősödtünk. Míg kezdetben, kis túlzással, a zene csak arra szolgált, hogy ne szavalni kelljen nekem a dalokat, addig 1994/95-re a zenei megszólalás közel egyenrangúvá vált a verbális mondanivalóval.

Viszont általa sok olyan ember is eljött a koncertünkre, akinek korábban esze ágában sem volt Tankcsapdára járni. Amikor amúgy ez a dal született, a zenekar mentálisan a mélyponton volt, gyakorlatilag a feloszlás határán álltunk. Egyszerűen ez jött ki belőlünk, ráadásul csak amolyan bónusznak szántuk a banda tíz éves születésnapja alkalmából kiadott, kizárólag kiadatlan felvételeket tartalmazó Tankológia című kiadványra. Az emberek ízlését nehéz eltalálni, ők azt a dalt emelik a magasba, amit megszeretnek, függetlenül a szerző szándékától.

Sokan vágják ezt a fejünkhöz, pedig nincs igazán alapja. Korábbi kiadónkkal, a Rózsa Recordsszal egyszerűen lejárt a szerződésünk, s mindketten úgy gondoltuk, jó volt, szép volt, de ideje továbblépni. Az új album (Ha zajt akartok) már gyakorlatilag kiadásra készen állt, amikor a Sony megkeresett. S ők pontosan tudták, hogy a Tankcsapda azért sikeres, mert olyan, amilyen. Akkor meg minek elrontani. Adtak persze ötleteket, de mindenben mi döntöttünk. Majd amikor pár éve a BMG-vel való fúzió után a hazai Sony gyakorlatilag megszűnt, akkor kerültünk a CLS-hez. De se a hozzáállásunk, se a zenénk alapvetően nem változott: ma is ugyanazt az egyszerű harmóniákon alapuló zenét játsszuk, ugyanazzal az egyszerűnek tűnő, de azért többrétegű, a mindenkori életünket, életérzéseinket megfogalmazó szövegekkel.