A Mastodon azon kevés metálzenekarok egyike, amely úgy képes népszerű lenni, hogy közben zeneileg is izgalmas anyagok során jelenteti meg. Az idén tízéves atlantai kvartett Crack The Skye című legújabb, sorrendben negyedik opusza a tavasz egyik legjobban várt metállemeze volt. Megint egy konceptalbum, megint kellően összetett, kísérletező zene, miközben a szélesebb rockközönség számára továbbra is emészthető.

 Pedig amikor 2007-ben a Colony Of Birchmen című dalukat Grammy-díjra jelölték (ahol végül nem ők, hanem a Slayer győzött az Eyes Of The Insane-nel), régi rajongóik tartottak tőle, hogy az addig stabilnak tűnő, kompromisszumokat nem ismerő csapat a körülötte támadt felhajtás következtében meginog, netán mohóvá válik, és a népszerűség növelése érdekében dallamosabb (de fogalmazhatunk úgy is, slágeresebb) vizekre evez. Hogy nagyjából meglépik ugyanazt, amit a Metallica tett a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján: az aktuális metálundergroundból egyszerűen átmasírozik a mainstreambe. S ahogy a mostanság vergődő nagy elődök, ők sem ússzák meg ezt sérülések, csonkolások, kompromisszumok nélkül.

Hogy 1999 végén pontosan milyen cél lebegett Brent Hinds (gitár, ének), Bill Kelliher (gitár), Troy Sanders (basszusgitár, ének) és Brann Dailor (dob) előtt, amikor Atlantában megalapították a Mastodont, ma már nehezen rekonstruálható. De vélhetően semmi különösebb: egyszerűen kedvük volt zajongani, lehetőleg úgy, hogy ebből idővel megéljenek. Sok más metálzenekarhoz hasonlóan ők is a Melvinst és a Neurosist jelölték meg legfőbb inspirációs forrásnak, fura mód megfejelve a hetvenes évek felemás ír rockcsapatával, a Thin Lizzyvel. Rövid ideig kvintett felállásban nyomták, Eric Saner volt az énekesük, de 2001-ben már csak a mostani kvartett szerződött le a független Relapse Recordshoz.

Hírnevüket underground körökben a 2002-es Remissionnel alapozták meg, a két évvel későbbi, Melville Moby Dick című képregénye alapján készült monumentális Leviathanra azonban már az egész metálszakma felkapta a fejét, a legfontosabb szaklapokban (Metal Hammer, Kerrang!, Terrorizer) az év lemeze lett, róla a Blood And Thunder című dal több népszerű videójátékban is felbukkant, tovább növelve ezzel a rajongók táborát. Egyben felkeltve a Warner érdeklődését, amely 2005-ben szerződtette le őket.

A független kiadótól lemezipari multihoz való átigazolás mindig számos veszélyt hordoz magában, a Mastodon azonban, úgy tűnik, a kevés kivétel egyike: úgy tudtak szintet ugrani, hogy közben nem szédültek el. A 2006 őszén piacra dobott Blood Mountain nemcsak az év talán legerősebb metállemeze lett, de egyben túllépte a műfaji/szubkulturális határokat, sok olyan rockerlelkű számára hoztak zenei izgalmat, akiknek érdeklődési körén amúgy alapból kívül estek volna. Nem véletlen, hogy a Colony Of Birchmen című dalukat Grammyre jelölték; hogy az NBC egyik népszerű showműsorában (Late Night With Conan O'Brien) meghívást kaptak és ott mindegy két és félmillió amerikai hallhatta produkciójukat; hogy minden valamire való kritikusi szavazáson ismételten műfajuk legjobbjai lettek; hogy a klubok után a legnevesebb fesztiválok nagyszínpadain találták magukat. Mindezt úgy, hogy valójában ugyanazt játszották, mint korábban: fifikás, összetett, harmóniagazdag progresszív metált.

A Blood Mountain kiugró kritikai és kereskedelmi sikerében nyilván az is szerepet játszott, hogy rajta olyan mértékadó rockhősök vendégszerepeltek, mint Josh Homme (Queens Of The Stone Age), Cedric Bixler-Zavala (Mars Volta) és Scott Kelly (Neurosis), mégha az ő jelenlétüknek sokkal inkább marketing- és presztízsjelentőse volt, nem zenei. Jól érzékelteti ezt a most megjelent Crack The Skye, amely kizárólag zenekari produkció és legalább olyan erős, mint elődje, sőt. Nagyjából ugyanazon a csapásirányon haladnak rajta, mint a Blood Mountainon, ugyanaz az agyas, hibrid, elkalandozó fémzene, súlyos, zajos metáltémákkal, gyakori tempóváltásokkal, változatos melódiákkal, helyenként határozott extrémitásokkal. S megint könnyen lehet, hogy az év metállemeze lesz.