Amikor a mexikói-amerikai énekesnő, Lhasa de Sela öt éve nálunk járt, a Szigeten olyan hittel teli melankóliával énekelte francia sanzonból, mexikói folklórból, kelet-európai dallamokból, bluesból és még ki tudja miből építkező balladáit, hogy a hálátlan délutáni időpont ellenére a világzenei nagyszínpad egyik legfelkavaróbb koncertjét adta. Nem meglepő, hogy a következő évben Juno-díjat és BBC World Music Awardot is kapott, az már annál inkább, hogy ezt követően gyakorlatilag eltűnt a nemzetközi reflektorfényből. Hosszú kihagyás után, néhány hónappal ezelőtt viszont új albummal jelentkezett.
Lhasa de Selát szokás a mexikói Billie Holidaynek, Edith Piafnak, vagy Jacques Brelnek aposztrofálni, de ő ennél sokkal eredetibb és megindítóbb. Amit ő kínál, annak elemei mindenki számára ismerősek lehetnek, de ahogy ő ezeket a stílusokat és hatásokat dalaiban szervesíti, az feltétlen unikális. Ahogy a francia sanzont keveri a blueszal vagy a countryval, ahogy a hagyományos popot vegyíti különböző, egymástól távol eső földrészek népzenéjével, ahogy ezekbe a dalokba pőrén, nyersen beleénekli a maga spleenjét, elvágyódását és keserűségét, az kétségkívül egyéni. Mégha egy idő után kicsit egysíkúvá is válik.
Lhasa 1972-ben egy amerikai fotós/színésznő és egy mexikói irodalomtanár házasságából született, három édes és hat féltestvérével gyakorlatilag egy átalakított iskolabuszban nőttek fel, állandó utazás és zene közben. Tizenhárom évesen egy San Francisco-i görög kávézóban énekelt először, akkor még főként Billie Holiday balladákat. Hat évvel később Montrealba vetette a szerencse, ott találkozott a gitáros-producer Yves Desrosiers-rel, majd öt év helyi lokálokban eltöltött tréning után formálódtak első saját, még kizárólag spanyol nyelvű dalai, melyek nagy része első lemezén öltöttek végleges formát.
Az 1997-ben megjelent La Llorona meglepően jól fogyott a tengerentúlon: erre az erősen melankolikus, meglehetősen személyes hangvételű albumra a tengerentúlon többszázezren voltak vevők. Lhasa mégsem fogta be a kedvező szeleket, a lemezt népszerűsítő turné után inkább csatlakozott a Franciaországban a Pocheros nevű cirkuszi társulatban dolgozó testvéreihez. A következő években folyamatosan úton volt, e kalandozások és bolyongások alatt írt újabb dalait aztán a 2003-ban megjelentetett, beszédes című The Living Road című második albumán adta közre. Ezúttal már nem csak spanyolul, hanem angolul és franciául is énekelt, és mindegyik dal nagyjából ugyanarról (mi másról?) szólt: az élet egyetlen végtelen utazás.
E lemez kapcsán Lhasa megint európai turnéra indult, ennek keretében jutott el 2004 augusztusában a Szigetre. Majd miként az első után, ezt követően is meglehetősen hosszas feltöltődési időszak következett. S bár az egyszerűen csak Lhasanak keresztelt új album megint kellően egyedi és színvonalas lett, újbóli visszatérése, úgy tűnik, közel sem annyira problémamentes.
Menedzsmentje június elején jelentette be, hogy augusztusra tervezett hosszabb európai turnéját meghatározatlan időre kénytelen elhalasztani. A ma harminchét éves énekesnő a hírek szerint több mint egy éve komoly egészségi problémákkal küzd, s bár tavasszal úgy tűnt, az utazáshoz és koncertezéshez sikerült kellőképp megerősödnie, a májusi angol, francia, belga és izlandi fellépések jelezték, hogy egészségi állapota még nem eléggé stabil ahhoz, hogy az ezzel járó fizikai és lelki terhelést elviselje.
Viszont legalább itt az új lemez, amelyben Lhasa de Sela megint csak hozza, amit korábban megszoktunk tőle: a különböző stílusok békés egymás mellett élését. A szűk ötven perces, ezúttal teljesen angol nyelvű anyag ismét sok forrásból (sanzon, blues, gospel, folk) merít, ezeknek újfent egyéni szonikus párlatát adja, a puritán hangszerelésű dalok továbbra is tele vannak delejező szenvedéllyel és megkapó melankóliával. Bár időnként talán túlságosan is.