Sorrendben tizenhatodik albumán egy zenekar ritkán váltja meg a világot. Főleg, ha pályája annyira egyenes irányú, bár változó intenzitású, mint a Sonic Youth-é. Ráadásul Thurston Moore, Kim Gordon és Lee Ranaldo az 1981-es kezdetek óta kikezdhetetlenül együtt van, együtt alkot, együtt öregszik. Nem csoda hát, ha a három év szünet után a nyáron megjelent friss albumuk (The Eternal) sok újat nem hozott. Igaz, csalódást sem okoz.

A tizenkét dalt tartalmazó korongot hallgatva persze óhatatlanul felötlik a múlt, különösképp a Sonic Youth fénykora, az 1986-os EVOL és az 1992-es Dirty közti periódus. Ekkor már túl voltak kezdeti, még fortyogós, útkeresős, kísérletezős korszakukon, a már korábban is kétségkívül egyéni hangvételű, de sokszor parttalan és emészthetetlen szonikus kalandozásaikat sikerült követhetőbb és élvezhetőbb dalokba sűríteniük. Ekkor váltak az amerikai indie rock egyik emblematikus, sok underground zenekar számára etalonnak számító formációjává, s maradtak azok még azt követően is, hogy 1990-ben a függetlenek világát elhagyva egy nagy (mainstream) kiadóhoz, Geffen Recordshoz igazoltak. Talán azért is sikerült ez nekik, mert ott - eléggé egyedülálló módon - szerződésben szavatolták nekik, hogy megőrizhetik művészi függetlenségüket. S ezzel a jogukkal a későbbiekben is maximális éltek.

Amikor a Sonic Youth a nyolcvanas évek elején felbukkant, New York underground zenei élete meglehetősen pangott, a CBGB klub körül sűrűsödő art punk zenekarok feloszlottak, átalakultak, vegetáltak, újhullámmá szelídültek. A mindenfajta konvenciónak fittyet hányó, disszonáns és excentrikus no wave szintén elülőben volt. Így, amikor a kortárs avantgárd zene iránt kellően érzékeny Thurston Moore és Lee Ranaldo (mindketten játszottak Glenn Branca híres gitárszextettjében), illetve a képzőművészethez vonzódó Kim Gordon 1981 júniusában zenekart alapított, nehezen találta a maga közegét. Aztán egy évvel később a Minor Threat a városba látogatott, s attól kezdte figyelni kezdték, mi zajlik a hardcore színtéren. Annak ellenére, hogy az első pillanattól kezdve világos volt számukra: ők nem oda tartoznak. Idősebbek, művészetcentrikusabbak, mélyebb gyökerekkel a régebbi zenékben. Viszont a hardcore elemeit és energiáját - miként korábban Steve Reich, Rhys Chatham vagy Glenn Branca szemléletmódját, kortárs újításait - simán integrálni tudták a zenéjükbe.

„Jimi Hendrix óta a legeredetibb gitáralapú zene” - írta róluk 1986-ban a New York Times kritikusa, még az EVOL kapcsán, amely amúgy már a negyedik albumuk volt, de az első igazán figyelemre méltó. A Sonic Youth a nyolcvanas években valóban jelentős mértékben megújította az elektromos rockgitározás nyelvezetét, részben szokatlan „eszközhasználatával”, részben az alternatív hangolás széles körű és intenzív használatával. Ahogy évtizedekkel korábban John Cage fémcsavarokkal és radírgumikkal „preparálta” zongoráját, úgy Moore és Ranalda is dobverőket és csavarhúzókat dugdosott a húrok alá, megbütykölték olcsó gitárjaik hangszedőit, előszeretettel belenyúltak az effektekbe is, ezáltal kellően szokatlan és pszichedelikus hangzásokat sikerült elérniük. A blues- és folkzenészek által már szintén évtizedek óta használt alternatív hangolási módokat pedig a végsőkig továbbfejlesztették, melynek eredményeként koncertjeiken egész hangszerarmadát vonultattak fel, de még így is gyakorta kellett leállniuk két szám között, hogy gyorsan áthangolják azokat. Viszont remekül tudott ez a preparált, gitármaszatolós, sokfelé mocorgós világ működni, szervesülni.

A Sonic Youth iránti megkülönböztetett figyelmet - zenei újszerűségük mellett - persze az is meghatározta, hogy egyrészt a tagok kezdetektől erősen kötődtek a New York-i művészvilághoz (miként egyik fő példaképük, a Velvet Underground másfél évtizeddel korábban), másrészt eléggé tudatosan haladtak, építkeztek, mindenekelőtt kiadói és média kapcsolatokban. A kisebb független lemezcégek után 1985-ben leigazoltak az akkorra kellőképp megerősödő hardcore színtér egyik fő kiadójához, az SST-hez, 1990-ben pedig már egy multihoz, a Geffenhez. De közben azért mégiscsak olyan emlékezetes veretes nagylemezeket tettek le az asztalra, mint mondjuk a Sister, a Daydream Nation, a Goo vagy a Dirty.

Az utóbbi óta eltelt tizenhét év persze már nem hozott ennyire erős produkciókat, de túlzott hanyatlást sem. A Sonic Youth „érett korszakából” is lehet kedvünkre csemegézni, ha engem kérdeznek, a leginkább a Murray Streetet vagy a Sonic Nurse-t javaslom. No meg a legújabb albumot. Melynek hallgatása közben persze óhatatlanul felötlik a múlt, különösképp az a bizonyos fénykor. De a The Eternal mégiscsak olyan, amit kevesen tudnak: úgy ötvözni a posztpunkot a poppal, a maszatolós zajzenét a dalkonvenciókkal, hogy közben észre sem vesszük, hogy elröppent egy óra.