Hugo Race - Kozmikus bluesos őrület
Tizenhárom évvel legutóbbi zenekaros vizitje után ismét Budapestre vetődött Hugo Race ausztrál gitáros-énekes, hogy a True Spirittel két órára totálisan kiszédítsen minket e világból: október 30-án este a Take Five-ban olyan elementáris kozmikus pszichedelikus bluesos őrületben lehetett részünk, amiből jómagam még e sorok írásakor is bőven táplálkozom.
Fotó: JBSZ
Hugo Race neve vélhetően keveseknek cseng ismerősen, nemcsak idehaza, de talán a kinti klubéletben is, pedig több mint huszonöt éve nyomja a magáét, nagyjából azonos intenzitással, több formációban/projektben. Közülük a kilencvenes évek elején megalapított, azóta folyamatosan működő True Spirittel eddig tizenhárom CD-t jelentetett meg. 1999-ben Helixed néven saját produkciós bázist hozott létre, ez fogja össze a különböző projektjeit, így a Sepiatone-t, a Transfargot és a Merole Matrixot. Lemezei mégiscsak szűk hálózatokban szerezhetők be, impozáns és sokszínű életművéből a youtube-on alig néhány képes és/vagy hangi dokumentum lelhető fel, s a helyzet a torrentek világában sem jobb. Sőt.
Hugo Race-re még mindig úgy szokás hivatkozni, mint Nick Cave egykori társa, pedig lassan negyedszázada annak, hogy otthagyta a másik kozmikus ausztrál rákendrolhíró világhírűvé nemesedett zenekarát, a Bad Seedset, gitárjátéka és vokálja a sorlemezek közül egyedül a debütáló, 1984-es From Her To Eternaty-n hallható. A nyolcvanas évek második felében a félkultikus státuszig jutott art-punkos, garázsrockos Wreckeryt vezette (tavaly jubileumi reunion turnét is tartottak), majd 1989-ben Cave-hez hasonlóan ő is Európában telepedett le, akkor történetesen Berlinben, de jó ideje már a szicíliai Cataniában él. Budapesten eddig kétszer járt: 1996-ban zenekarával az azóta megszűnt Fél 10-ben lépett fel, pár éve szólóban pedig a Sarkban.
A True Spirittel legutóbb tavaly jelentetett meg új albumot (53rd State, Glitterhouse Records), az azon szereplő muzsikusok közül azonban egyedül a dobos Chris Hughes maradt tagja az október/novemberi európai turnéján szereplő kvartettnek. Aki korábban csak lemezről ismerte őket, most némiképp meglepődhetett: a korongon szellősebb, puhább, visszafogottabb számokat élőben lényegesen nyersebben, rockosabban, elszállósabban szólaltatják meg. S mindez kifejezetten előnyére vált a produkciónak
Hugo Race világa az idők folyamán szépen tisztult, kristályosodott. Csak annyiban változott, amennyire élete során az ember maga, attitűdjét és alaptónusát tekintve ugyanolyan konzekvens, mint az induláskor, legfeljebb a víziók erősödtek, a hangsúlyok tolódtak, a színek sötétedtek. No és a hangja mélyült, érett, kérgesedett – koszosan reszelős, mint Tom Waitsé, nyersen zengő, mint Nick Cave-é, máshol (különösképp lemezen) fényesen dörmögő, mint Leonard Cohené. Zenei értelemben persze gyakorta nem tiszta, de ebbe a csilingelésekkel, zörejekkel és zajokkal teli szonikus miliőbe szépen belesimul.
No és az a transzcendens lüktetés, ami ebből a zenéből árad! Amitől persze néha olyan érzetünk lehet, mintha állandóan ugyanazt az egy dalt játszaná, csak néha más tempóban és/vagy hangnemben. De pont ez a lüktetés adja az egész produkció mágikus, delejes jellegét, a látványos, külső gesztusokban csak elvétve manifesztálódó belső erejét. Azt a fajta kozmikus pszichedelikus bluesos őrületet, amiből jómagam még e sorok írásakor is bőven táplálkozom.
------------------
Kapcsolódó linkek:
Hugo Race életművét bemutató magyar blog >>
Wreckery: Ruling Energy (1987, video) >>
Hugo Race & the True Spirit: Rue Morgue Blues (1990, zene) >>