Klasszikus koncentráció és jazzes kalandvágy - kevesekben összeérő fogalmak. Legalábbis úgy, hogy az eredmény szerves és természetes hatású legyen. E két eltérő mentalitású világ összhangba hozására persze már sokan sokszor tettek kísérletet a zenetörténelemben, a Párizs és Budapest között ingázó fiatal énekes-zongorista, Mózes Tamara mostani produkciója tehát egyáltalán nem előzmény nélküli. Mégis kellőképp karakteres, egyéni, friss.

Fotó: Horváth Bíbor

Ő már ahhoz a generációhoz tartozik, amely számára természetes a műfajok közti átjárhatóság, a széles horizontú zenehallgatás. Tinédzserként neki magától értetődő volt, hogy miközben templomi kórusban istenes dalokat énekelt, közben Whitney Houstonért és Michael Jacksonért rajongott, a fürdőkádban meg Phil Collins-slágereket dudorászott. Ahogy az is, hogy a zeneiskola után tanulmányait a Bartók konzervatóriumban folytatta, és függetlenül attól, hogy mennyiféle zene vette körül, a klasszikus zongoraművészi pálya felé lépdelt tovább. 2007-ben vette kézbe a zeneakadémiai diplomáját, addigra túlesett számtalan klasszikus szólókoncerten, melyeken Mozart- és Beethoven-műveket éppúgy játszott, miként Kurtág-, Ligeti, Hollós- és Bozay-darabokat.

Aztán a pályája mégsem klasszikus lett.

Illetve mégis az lett, mond ellen Tamara, hiszen ma is abból gazdálkodik, abból építkezik, amit a komolyzenei pályán tanult, mindenekelőtt színpadi jelenlétben, hozzáállásban, koncentrációban. Ahogy zenéjében minden harmóniának, minden hangnak, minden másodpercnek súlya, jelentősége van. Nem beszélve a polifonikus komponálásról és a klasszikus arányérzékről. Ezért sem érzi hát, hogy elfordult volna a klasszikus világtól, eltávolodott volna annak gondolkodásmódjából. Annak ellenére sem, hogy amit ma játszik, az sokkal inkább a jazzhez sorolandó.

Az első jazzes inspirációkat amúgy Urbán Orsolyától és Micheller Myrtilltől kapta, még a zeneakadémiai évek alatt járt hozzájuk a Benczúr utcai jazziskolába, érzett náluk rá az improvizáció izgalmára, örömére. Kíváncsiskodott, standardekkel ismerkedett, tesztelgette magát. Később Lakatos Ágnesnél tanult a jazz-konzervetóriumban, majd fél évig Rómában a St. Louis College-ban. Végül 2008-ra jutott el oda, hogy a hozzá hasonlóan szintén klasszikus iskolázottságú és kellőképp nyitott szemléletű dobossal, Horváth Dániellel megalapította a Tamarazenét. Adekvát szójáték, egyben remekül kifejezi a lényeget: két fiatal művész elmélyült, koncentrált együttjátékát.

A Tamarazene bemutatkozó nagylemezén (In Spring) döntően standardek hallhatók, olyan sokak által előadott jazzörökzöldek, mint az All The Things You Are, a Fly Me To The Moon, a Straight No Chaser vagy a Blue Monk. Persze egyáltalán nem hagyományos felfogásban előadva. Bár időközben komplett lemezanyagnyi saját szerzeménye született, Tamara mégis úgy érezte, ezek a feldolgozások nagyon is méltóak arra, hogy az első CD-jén szerepeljenek, és hogy valami újszerű, rendhagyó zenei világot nyújtsanak a közönségnek.

Jól érezte. Játéka fegyelmezett, koncentrált, egyensúlyra és tökéletességre törekvő, mégis élettel és meglepetésekkel teli. Mondhatnánk, jazzköntösbe bújtatott, improvizációs elemekkel átszőtt komponált zene. Néha talán túlságosan is koncepciózus, tudatosan, klasszikus arányokkal építkező. De közben Tamara olyat tud, amit ezen a színtéren kevesen: e két eltérő mentalitású zenei világ az ő esetében úgy ér össze, hogy közben sosem válik felületessé, esetlegessé vagy erőltetetté.