Két évvel azt követően, hogy Joshua Redman egy remek lemezzel tisztelgett talán legfontosabb példaképe, Sonny Rollins emléke előtt, ismét egy olyan albummal rukkolt elő, amelyet a nagy előd szelleme hat át. Az idén negyven éves szaxofonos-komponista-zenekarvezető ezúttal is a trió forma kereteit, lehetőségeit tesztelte, járta körbe, a tőle megszokott érzékenységgel, humorral és melódiagazdagsággal.

Joshua Redman kétségkívül nemzedéke egyik legjobb szaxofonosa, ráadásul azon kevés jazzmuzsikusok egyike, aki kereskedelmi szempontból is sikeres pályát tudhat maga mögött. S bár bő másfél évtizedes karrierje során nem egyszer került hullámvölgybe, és az ezredforduló környékén több gyengébbre sikeredett produkciót is kiengedett a keze közül, az utóbbi években újfent magára talált, amit kellőképp illusztrálnak a már említett nagylemezek.

Pedig egy jó nevű fekete jazzmuzsikus (Dewey Redman) és egy orosz-zsidó táncosnő gyermekeként 1969-ben a kaliforniai Berkeleyben született művész egyáltalán nem erre a pályára készült. Sokkal inkább a jogi hivatás vonzotta. Summa cum laude minősítéssel diplomázott a Hardvard Egyetemen, és úgy tervezte, hamarosan a Yale-en doktorál. A zene ekkoriban inkább csak hobbinak és családi örökségnek számított nála, s igazából csak tesztelni akarta képességeit, amikor huszonegy évesen benevezett Thelonious Monk Jazz Institute szaxofonversenyére. Amit aztán - a szakmát és saját magát is eléggé meglepve - mindjárt meg is nyert. A trófea hatására rögvest leszerződtette a Warner, és Redman azóta is a multinacionális cég egyik legjövedelmezőbb jazz-sztárja.

A Monk-verseny után, mondhatni, azonnal az amerikai kritikusok kedvence lett, lelkesen pajzsra emelték, csak szuperlatívuszokban írtak róla, a legtekintélyesebb szaklap, a Downbeat Joshua Redmant 1994-ben az év művészének választotta, s sokan csak úgy becézték, ő a jazz Michael Jordanja. Egyesek egészen odáig ragadtatták magukat, hogy jelentőségét, kvalitásait a műfaj korszakos egyéniségeiéhez, John Coltrane-éhez, Dexter Gordonéhoz vagy Sonny Rollinséhoz hasonlították. Ami azért már akkoriban is erős túlzásnak tűnt, de a mából visszatekintve kétséget kizárólag az. Ezek az ajnározások nem annyira segítették, sokkal inkább elbizonytalanították, fékezték a huszonéves tehetséget, akinek érthetően még évekre volt szüksége ahhoz, hogy kellően fejlődhessen, megerősödhessen, kiforrhassa magát. Nagyjából az 1994-es MoodSwing volt az első, ahol játékának már egyéni karaktere lett, ráadásul ekkoriban zenekarában a később önállóan is jelentős pályát befutó Brad Mehldau zongorázott. S bár mindig is Sonny Rollinst nevezi meg fő példaképének, Dexter Gordon, John Coltrane, Stanley Turrentine és Illinois Jacquet játéka jól hallhatóan ugyanolyan jelentős hatást gyakorolt rá.

Joshua Redman egyáltalán nem az a kísérletező alkat, formai, hozzáállás- és hangzásbeli újdonságot ne várjunk lemezeitől, viszont elképesztően érzékeny - mondhatnánk muzikális - muzsikus. Tisztában van azzal, hogy sosem lesz egy adott irányzat reprezentánsa, első számú interpretálója, de nem is bánja, kiadójával együtt ennél szélesebb közönségben gondolkodik. Korai korongjain általában jó érzéssel és érzékkel, jó hangulatban eljátszott szerzemények sorakoznak, az 1999-es Timeless Tales és egy évvel későbbi Beyond viszont már nagyságrendekkel kiérleltebb, aprólékosabban körbejárt, kidolgozott kompozíciókat tartalmazott. Ezekre az összetettebb, kísérletezőbb anyagokra a nagyközönség azonban kevésbé volt vevő, így Redman az új évezredben ismét visszatért régi énjéhez: a továbbra is igényesen kivitelezett, de lényegesen könnyebben befogadható jazzhez. S olyan érzékkel játszott, hogy esetében még a slágeresebb részek is hihetőek maradtak.

A 2007-es Back East és a most publikált Compass azonban megint az artisztikusabb Joshua Redmant idézi. Már maga a zenekari felállás is érdekes: a Beethoven Holdfény szonátája kivételével kizárólag saját kompozíciókat felerészben trió, felerészben dupla trió formáció szólaltatja meg. Azaz a szólista mögött két dobos és két bőgős/basszusgitáros játszik - amit még jobban kihangsúlyoznak azzal, hogy az egyik ritmusszekció az egyik, a másik a másik hangszóróból jön. S bár e harmóniahangszer nélküli, megvastagított hangzás jobbára inkább csak formai érdekességet jelent, maga a lemez megint kellően átgondolt, kiérlelt, jól megformált opuszok sorozata.