Mindjárt negyven, a zenekara húsz, mégsem fogja az idő: Kiss Tibor ugyanaz a közvetlen, szerethető, bohém rock and roll figura, mint volt 1992-ben, amikor először találkoztunk egy pinceklubban. Na jó, némileg bölcsebb, férfiasabb, teltebb és magabiztosabb lett, de hát az elmúlt húsz évben ő tényleg végiggaloppozta a siker csúcsait és a pokol bugyrait. Miként viccesen mondogatni szokta, közben elivott egy lakást, elszívott egy nyaralót, átaludt egy karriert.

Fotó: Kurucz Árpád

A korabeli Magyarország társadalmi olvasztótégelyébe, Dunaújváros Sztálin-barokk miliőjébe született bele, pályakezdő szülei ott találtak munkát, ott vált elérhetővé számukra az az átlagos méretű panellakás, amelyben a mai napig élnek. A szociálisan érzékeny, erős igazságérzetű, becsületesen dolgozó pedagógusokat kellőképp becsülték a mesterségesen felduzzasztott iparvárosban. Édesapja például olyan átéléssel mesélt irodalomról és történelemről, olyan szenvedéllyel, kalanddal és személyes varázzsal töltötte meg a gimnáziumi tananyagot, hogy a diákok a Sex Pistols és a Rolling Stones mellett Kiss Kálmán nevét is vastagon belevésték az iskolapadba. Fia számára pedig máig megmaradt analóg google-nak: irodalmi témában mindig őt hívja, hisz tutira gyorsabb és tágabb horizontú választ kap, mintha a netet túrná.

 Innen ered hát dalírói vénája, zenei érzéke meg apai felmenőitől. Egy, a távoli múlt homályába veszett kántoron túl elsőszámú előképe az ezüstkoszorús nótaszerző nagyapa, aki amellett, hogy iskolaigazgató volt, kiválóan hegedült és nótázott hajnalokig a mezőfalvai kocsmákban. Ha meg ráért, hobbiból díszleteket festegetett népszínművekhez.

Kiss Tibor kisgyerekként csillagásznak készült, e vágykép később rajztanári pályára szelídült, aztán a várható mókuskerékből a menekülő útvonalat a szabadabb, individualistább művészlétben vélte megtalálni. Úgy képzelte, felnőttként naphosszat festegetve fütyül a világra. Hamar kiderült, van tehetsége a rajzhoz és az olajhoz, tizenévesen környezetét állandó festékszag hatotta át. Nem volt tekintettel senkire és semmire, bármelyik felületnek nekiesett, legyen az fal, szekrény, bútorlap. Édesanyja sem örömében sírt, amikor munkából hazajövet a nagyszoba falán Mick Jagger életnagyságú festménye fogadta. A szülők mégsem tiltottak tőle semmit, hagyták, hogy vigye az energiákat abba, amiben aktuálisan hitt. Hisz még mindig jobb, mint amikor Tibike bombákat gyártott, szilveszterkor házilag kevert puskaporból, a közeli lőtéren összeszedegetett pisztolyhüvelyekből és fényesen izzó magnéziumból összebarkácsolt petárdákat lövöldözött hurkapálca-befőttesgumi technikával a tízemeletes panelházak tetejéről az égbe. Meg még mindig jobb, mint amikor ugyanezt tervezte barátjával az egyik lakásból, csak addig bénáztak, míg a petárda visszapattant az ablakkeretről és odabenn robbant.

A festészet mindenesetre sokáig maradt a dunaújvárosi kamasz életében a biztos kapaszkodónak. Tizenhat felé társult ehhez a rock, mint a túltengő hormonok levezetésének kézenfekvő médiuma. Zenei világát főként a nála öt évvel idősebb bátyja formálta, ő hozta a kisvárosi polgárcsaládba a nagyvilági poszthippi hangulatot és a határokat negligáló rock and roll szeretetét. S persze tőle leste el az első akkordokat, amelyeket sokáig épp a közösen használt Jolana gitáron pengetett.

Barátaival a sulirendezvényeken rendszeresen tartott freedance partinak nevezett alternatív diszkót, amelyen a közízléssel szembemenve rockos, punkos, újhullámos zenékre mozogtak a fiatal zenei másként gondolkodók. Aztán a Balaton partján felmerült, mi lenne, ha maguk is hangszereket ragadnának. Addig iszogattak, míg leosztották a felállást. Így jutott Tibornak a gitár és Liviusnak a dob, így kezdték betanulni az első dalokat, szélesen meregetve a rocktörténelemből. Repertoárjukban összebékítve olyan egymástól amúgy távol eső zenei világokat, mint Iggy Pop, Howlin' Wolf, a Rolling Stones, a Cure, a Talking Heads vagy a Jesus and Mary Chain. S mivel a belefektetett energiának elég hamar füllel fogható eredménye lett, a korai U2-lemez után Octoberre keresztelt társulat a legközelebbi szalagavatón debütált. Bár 1988-at írtunk ekkor, és bizonyos bástyák dőlni látszottak, a dunaújvárosi gimnáziumban még éltek a beidegződések, többször hívták őket raportra, hogy ezzel a névvel nem illik viccelődni.

Érettségi után aztán szanaszét szaladt a ménes, mindenki a maga terveit egyengette, Tibor a képzőművészeti főiskolát célozta meg, harmadszorra be is futott. Amikor pedig 1991-ben Livius visszatért Amerikából, az időközben Budapestre költözött baráti társaság újra nekirugaszkodott. Nagy lendülettel írták a számokat és adták a kocsmakoncerteket, mindig más műsort és mindig más fedőnéven. Quimbyként először 1991 végén léptek fel a Tilos az Á-ban, megtetszett a hangzása, rájuk ragadt. A történet innentől közismert.

A kilencvenes években Tibor folyamatosan festőművésznek készült, úgy vélte, a zene csak hobbi, amolyan társas szórakozás. Mire azonban befejezte az egyetemet, a Quimby annyira beütött, hogy eltartotta. Persze az ő minimál életvitele mellett. Kocsma, korsó, kölcsön kégli. A környezete egyáltalán nem értette, közben miért nem épít karriert, de hát az anyagiak sosem motiválták túlságosan. Az áttörést hozó 1999-es Ékszerelmére után sem, pedig akkortól már szabad szemmel is látható forintokat keresett. Ő viszont élte tovább a maga rock and roll életét, ami aztán 2002-ben kegyetlenül benyújtotta a számlát.

Tizenhárom hónapig szinte a nulláról építette fel önmagát egy komlói rehabilitációs intézetben. Amikor viszont visszatért közénk, újra fontossá vált számára a zene. A Quimby főnixmadárként született újjá, a 2005-ös Kilégzés óta gyakorlatilag folyamatosan a gázon tartják a lábukat. S közben úgy emelkedtek az ország legnépszerűbb zenekarai közé, hogy nem tettek mást érte, csak folyamatosan játszottak. Amibe az is belefért, hogy újabb dalokat elvétve, újabb nagylemezt (Kicsi ország) pedig csak nemrég tettek le az asztalra.

Tibor viszont kellőképp viszolyog a sztárosodással járó kötelezettségektől, a szüntelen habostorta effekttől és médiaszerepléstől, meg attól, hogy mindenki mindenféle ügyben igyekszik belédöfni a lelkiismeret-injekciót. Társaival tényleg nem akar mást, mint saját tempója szerint élni és alkotni, saját magának megfelelni és a végsőkig óvni azt a belső energiaforrást, ami működteti a zenekart. Ha másként nem megy, ennek védelmében hajlandók akár hosszabb időre leállni.

Jelenleg viszont épp az új Quimby-albummal járja az országot, társaival változatlanul kisebb közösségi terekben forgolódik, emberközelien, mindennapian. Miközben törekszik rá, hogy intim viszonya a szavakkal és a festővászonnal szintén megmaradjon. Ha valami megérinti, gyakorta fordul e médiumokhoz, érzéseit, belső és külső utazásait sokszor rajtuk keresztül ragadja meg, a bennük meglelt formák, arányok, hangulatok pedig átszűrődnek dalaiba, szövegeibe. A közben megmaradt ugyanannak a közvetlen, szerethető, bohém rock and roll figurának, mint amilyen volt 1992-ben, amikor először találkoztunk egy pinceklubban.

---------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Hatfejű, folyton mozgó popélőlény (A 20 éves Quimbyről) - cikk, 2011. október

Kocsma, korsó, kölcsönkégli (Kiss Tibor portré) >> - cikk, 2011. április

Kiss Tibor - Hidak, amiken jó átmenni >> - videointerjú, 2010. november

Zenefilm - tizenegyedik nap >> - 2009. május

Kiss Tibor - Szerkesztett próbák >> - interjú, 2008. május

Quimby 15 >> - cikk, 2007. január

* * *