Az Örök Mérték örökös keresője, miközben lassan maga is affélévé válik - a honi jazzélet megkerülhetetlen etalonjává. Tóth Viktor papíron harmincnégy, de legalább a negyvenesek bölcsességével és szellemi erejével fúj, főként szabadon szárnyaló saját szerzeményeket, ritkábban jazz standardeket. Amilyen sallangmentes a megjelenése, olyan lényegre törő a szaxofonjátéka, mondhatni lélekbalzsamzene, akárcsak példaképeié, John Coltrane-é, Hamid Drake-é vagy azé a bizonyos bolgár hegyipásztoré. S miközben az utóbbi években sorra zsebeli be a szakmai elismeréseket, megmarad szimpatikusan szerénynek, földközelinek és következetesen a jövőbe tekintőnek.

Viktor és Vasarely találkozása Mostarban - Fotó: JBSZ

Legfőbb célkitűzése, hogy azt a bizonyos nullpontot, zenei-szellemi állapotot elérje, amikor eggyé válik a hangszerével, amikor a legkisebb áttétel nélkül képes szaxofonon beszélni, rajta veszteségmentesen érzéseket, érzelmeket, gondolatokat közvetíteni. Tudja persze, hosszú és göröngyös az ehhez vezető út, de se időt, se energiát nem sajnál rá, buddhista szerzetesi konoksággal és következetességgel végzi az önmagára kirótt napi penzumokat. Bármennyire cibálja az élet, bármennyire kell zenész létére szervezéssel, adminisztrációval foglalkoznia, a gyakorlást szinte sosem hanyagolja. Amikor csak teheti, a világot kizárja és visszahúzódik alföldi tanyájára, ahol egyedül lehet és önmaga, körülötte pedig az éltető természet.

Az a természet, ami számára a legtöbb inspirációt adja. Mint évekkel ezelőtt hangsúlyozta: „A teljeség - univerzális egység - hihetetlen kinyilatkoztatásának lehetünk ott tanúi. A patak sodrának figyelése, az erdő fényeinek játéka olyan tanítást hordoz, mely minden kereső számára segítség az egység, mérték, összhang fogalmak megértéséhez. Azon munkálkodom, hogy zenémben ezt a mértéket kövessem, a zene legapróbb egységeit is ehhez a tökéletes mintához igazítsam. Egyetlen dallam, akár két hang is e rendezőelv szerint fogalmazódjon meg, a levegővételben, de az azt megelőző gondolatban is ez a vágy tükröződjék.”

Ám nem csak ezért vonul alkalmanként hetekre, néha hosszú hónapokra önkéntes tanyasi száműzetésbe. Legalább ennyire nyomós ok az elmélyült, koncentrált, zavarmentes gyakorlás lehetősége. Amikor az életfunkciókon (főzés, favágás, vízhordás, alvás) túl mást se csinálhat, csak naphosszat fújhat. Újra és újra. Enélkül képtelen élni, enélkül nem érez előrelépést, számára a koncertek inkább csak lehetőségek arra, hogy megmutassa másoknak, éppen hol tart. Hisz a színpadon a meglévőből, a korábban felhalmozottból táplálkozik. A nullpont felé haladni pedig kizárólag azon a bizonyos tanyán lehet.

Szerencsésnek szokta tartani magát, a sors különös kegyeltjének, pedig inkább csak arról van szó, hogy kellő nyitottsággal és figyelemmel közlekedik a világban, s mindenféle számítgatás és érdek nélkül tolja az energiát mindabba, ami bizonyos élethelyzetben, bizonyos viszonyrendszerben vonzza, inspirálja. Kiskunhalasi születésűként Paks érintésével került Szekszárdra, a helyi big band ifjúsági szekciójába, ott irányult figyelme a jazzre, ott nőtte ki magát tizenhat évesen a felnőtt nagyzenekar szólistájává. Ott tanulta meg az együttjátszást, az együtt lélegzést, a közösségen belüli zenei kommunikációt. S ott döntötte el véglegesen, hogy az építészet és a zene közül az utóbbira teszi fel az életét.

Nyitott szemléletébe tizenévesen a popzene is simán belefért, a kilencvenes évek derekán számtalan ilyen formációban (Roy és Ádám, Up!, Zsüri) fújt és közben szorgosan gyűjtötte a színpadi tapasztalatokat. Csak attól kezdve szelektált tudatosan, hogy 1998-ban felvették a jazztanszakra, onnantól fókuszált kizárólagosan a Charlie Parkertől eredeztethető, számára John Coltrane-ben kiteljesedő modern jazzre. És jutott be körön kívülről, Szekszárdról a fővárosi jazzelitbe. Pimaszul fiatalon játszott és/vagy készített lemezfelvételeket a szakma nagy öregjeivel, Kőszegi Imrével, Oláh Kálmánnal, László Attilával, Szakcsi Lakatos Bélával és Berki Tamással. Miként mesélte, e szerencsés helyzetben levést szerinte egyetlen dolog táplálja: a töretlen hite, hogy mindent lehet jobban csinálni. Csak foglalkozni kell vele, fáradhatatlanul és folyamatosan. Pályája során mindig oly mélyen élt benne a zene szeretete, meg a vágy, hogy a lehető legközelebb kerüljön a hangszeréhez, hogy erre idővel mások is felfigyeltek. Még a sorozóbiztos is csak annyit sóhajtott: aki így tud szaxofonozni, az katona nem lehet.

Szimpatikus szerénységgel mindenért a szerencsét áldja, hogy megfelelő életkorban megfelelő emberekkel, tanítómesterekkel sodródott össze. Pedig emelkedésében legalább ennyit nyomott a latba tehetsége, alázata, alkalmazkodó képessége. Meg a folytonos tanulni vágyása. Mindig, minden körülmények között, minden arra érdemestől. Akár azoktól a zenésznagyságtól (Winston Clifford, Hamid Drake, William Parker, Peter Finch), akivel a sors összehozza, akár Anna nénitől, ahogy a gyimesi parasztházban a tisztaszobát rendbe rakja. Vándorlás közben is érzékeny és nyitott maradni minderre, és akkor a legváratlanabb helyeken érhetik elemi erejű élmények.

„Jó szerencsém elvitt egy kihalt bolgár hegyi faluba, ahol egy idős pásztor kemenén, egy gadulkára emlékeztető húros hangszeren játszott. - elevenítette fel évekkel ezelőtt a Fidelioban - Természetesen házi faragású hangszerről van szó. Amikor megláttam, mosolygott és játszott. Az apjától tanulta, aki szintén pásztor volt. Ezek az emberek mindenféle ravasz műfogás nélkül, a birkáiknak szoktak játszani. Nos, ez az élmény felért azzal, mintha a világ legtechnikásabb művészét hallottam volna színpadon. De hasonlóan revelatív élmény ért Macedóniában, ahol egy helyi albán lakodalmas együttest volt szerencsém hallgatni. Számunkra ismeretlen harmóniák, ritmusok, dallamok, erős török zenei hatással. Nálunk nagyon rossz híre van a lakodalmas zenének. Ez valami egészen más volt. Földbe gyökerezett a lábam, amikor meghallottam őket.”

Számára ezek legalább olyan beavatások, mint a szakmában a mester-tanítvány láncolat. De hasonlóképp viszonyul azokhoz a muzsikusokhoz, akikkel heti rendszerességgel játszik, a leginkább saját Tercettjében. Évekig Szandai Mátyás (bőgő) és Jeszenszky György (dob) voltak a társai, de az élet több fronton közbeszólt és az utóbbi hónapokban Orbán György bőgőzik és az alig tizenhárom éves Hodek Dávid dobol benne. A jazzben látszatra nem okoznak nehézséget az efféle átalakulások, de számára a Tercett lényegesen több a szerzeményeit perfektül előadó zenészek halmazánál. Sokkal inkább érzékeny többpólusú energiakör, amelyben a legkisebb változás is hatványozottan kihat a zene esszenciájára. Miközben - és ezt Tóth Viktorral kapcsolatban nem lehet elégszer hangsúlyozni - minden koncerten, minden lemezen, minden zenei megnyilvánulásban arra törekszik, hogy a zenéje lehetőleg az egyetemes harmóniával kerüljön egységbe.

Kapcsolódó anyagok:

A mértékember (Tóth Viktor portré) >> - cikk, 2011. június

Tóth Viktor: Nincs biztonsági játék >> - interjú, 2009. január

x x x