„Teljesen összetört a szíved? Na, akkor most már nyomhatod a bluest” - mondta neki állítólag édesapja, amikor az egyik fellépése után otthagyta aktuális barátja, s az akkor tinédzser Imelda May megfogadta a tanácsot. Mégha kezdetben gyakorta előfordult, hogy a biztonsági őrök - kiskorúságára való tekintettel - nem akarták beengedni saját bulijára, a kijelentés óta közel húsz évet húzott le a dublini és londoni éjszakában, kocsmáról kocsmára, zenekarról zenekarra vándorolva, mígnem 2008-ra, harmincnégy éves korára végre beütött életébe a siker-pénz-csillogás. Jelenleg második nagylemezének anyagával turnézik az Egyesült Államokban, Jay Leno parolázott vele népszerű talkshowjában, sőt, egy különleges eseményen az elnöknek is énekelhetett egy dalt.

Imelda May, mondhatni, tényleg megdolgozott a reflektorfényért, elég meghallgatni tőle a Kentish Town Waltzot, számos keservét beleírta az egykor végtelennek tűnő szűk esztendőkről. Hangi adottságaival persze sosem volt gond, tán vehemensebb természetével sem, de korábban rendre rossz időben rossz helyen kopogtatott. Aztán összetalálkozott a gitáros Darrel Highammel, aki a nyolcvanas évek óta aktív részvevője a brit rockabilly revivalnak, miközben session zenészként olyan muzsikusok mellett gyűjtögette a tapasztalati pontokat, mint Chrissie Hynde, Jeff Beck vagy Shakin' Stevens. Imelda és Darrel tehát szóba elegyedtek, egymásba szerettek, összeházasodtak, összetrombitáltak néhány ismerőst és nekiálltak dolgozni. Így született meg a Love Tattoo, mely nemcsak Írország egyik legkeresettebb korongja lett, de szépen szárnyalt a brit listákon is, és mégiscsak tovább erősítette az immár nyugdíjas korú rockabilly huszonegyedik századi létjogosultságát.

Persze Imelda May esetében szó sincs nosztalgikus felhangú időutazásról, opálos tekintetű múltba révedésről, át nem él(hetet)t korok utáni szentimentális vágyakozásról. Mégha maximálisan ki is aknázza az ötvenes évek teljes zenei és vizuális eszköztárát: a leopárd- és tigris-mintás testhez tapadó kiskosztümöt, a pomádés, lenyalt frizurát, a homlokközépen kackiásan pödrődő szőke tincset, a vastagon kihúzott szemeket és vörösre rúzsozott ajkakat. Meg hát a rocktörténelmen azóta többszörösen végiggyűrűző rock and roll kliséket, fordulatokat. Megspékelve azokat nagy adag rockabilly-vel, bluesszal és bluegrasszal. Mégis, miközben ámulunk, produkcióját egyáltalán nem érezzük porosnak vagy modorosnak. Sőt, nagyon is maian lüktet.

Ehhez persze az is kellett, hogy a Universal engedje, Imelda a saját producere lehessen. Állítólag nem volt sima csörte, de az eredményt hallva és az eladási adatokat nézve kétségkívül mindkét félnek megérte. A tavaly októberben megjelent folytatással (Mayhem) pedig megint sikerült rátenni a tűzre egy lapáttal. Olyannyira, hogy az idei Grammy díjátadón Imelda egyik poszterhősével, Jeff Beckkel közösen tiszteleghetett Les Paul emléke előtt, a korongot pedig nemrég az Egyesült Államokban is piacra dobták, hozzá kapcsolódóan turnét szervezhetett és - mint említettem - magának az elnöknek énekelhetett.

S hogy miben rejlik Imelda May titka? Mindenekelőtt abban, ahogy enyhén reszelősre viszkizett hangjával bánni képes. Főleg a temperamentumosabb számokban. Meg ahogy egyszerre idézi a bohókás bakfist és dúvad dívát, tele bájjal, sztorival, kilométerrel. Meg abban, hogy mennyire kompakt a produkció, hogy mennyire remek a zenekar és közte, illetve a zenekaron belül az összhang. Ahogy mindenki annyit nyújt, annyit villant, amennyi tényleg a köz javát szolgálja. Nem utolsósorban pedig az a derű és optimizmus ragadja meg az embert, ami még a legmelankólikusabb bluesaiból is árad.

* * *