Húsz esztendeje, hogy átlépte délről a határt, maga mögé dobva a Milošević-féle őrületet és a vukovári csatába szóló meghívót, hogy aztán az újjászervezett Tudósok élén harsányan belereccsenjen a magyar undergroundba. A zene azonban művészetének csupán egyik megnyilvánulása, vérbeli huszonegyedik századi polihisztorként az őt feszítő kreatív őrület és dadaista abszurd csak úgy tódul kifelé a különböző csatornákon. Hogy aztán mindennapi valóságunktól terhelt festményekben, regényekben, dalokban vagy albérletperformanszokban öltsön alakot. De bármerre is menekül, bármennyire is szabadulna, drMáriás kénytelen beismerni, az élet számára élhetetlen Milošević nélkül.
Mikor a kilencvenes években belebotlottam, épp a Fiatal Művészek Klubjában borzolta a kedélyeket, elválaszthatatlannak tűnő társánál, Bada Dadánál azonban elakadt a tű a lemezjátszón, totálisan belegabalyodott a maga infantilis ordenáré obszcenitásába. Léptem is tovább. Legközelebb évekkel később próbálkoztam, Dada akkorra levált tőle, s egy húgyszagú, málló vakolatú pinceklubban akkorát fújt, hogy azt hittem, mindkettőnknek beszakad a feje. A Tudósok ekkoriban mozdult el a mindenáron meghökkenteni akarásból a zeneileg is értelmezhető szonikus gesztusokig, kezdte drMáriás a maga utánozhatatlan verbális attakját jazzes, punkos, rockos köntösben tálalni. E nyitással aztán a világ is kinyílt előtte, társaival az elmúlt tizenpárévben New Yorktól Londonon és Berlinen át egészen Moszkváig hirdethette a zsigeri zenetudomány igéjét.
Persze abban a vajdasági közegben, ahonnan ő jön, ez az abszurdban tobzódó, radikálisan ironikus és romantikusan önironikus polihisztor kifejezésmód sokkalta jellemzőbb, életszerűbb, közérthetőbb. Talán ez az oka, hogy miért nem fogadta be őt igazán a mai napig a főváros kanonizált undergroundja. Ahogy évekkel ezelőtt panaszkodta: „Bár ugyanazt a grammatikai nyelvet beszéljük, zeneileg, felfogásban, temperamentumban egészen más világból jövünk. Ahol a közvetlen impulzusok, a zsigeri érzések, a kísérletező kedv, az invenció, a több művészeti ágban való párhuzamos gondolkodás és megnyilatkozás alapvető, velünk született kalandvágyat jelentett.”
drMáriás csínyre éhes gyerekkora óta voltaképpen mindenben az ősrobbanást keresi. Ahogy ő mondaná, a „mindent elsöprő, semmilyen gátat nem ismerő állati szent energia vegytiszta formáját”. Amikor elszakad minden ér és pillér, korábban nem tapasztalt univerzumok tárulnak fel előtte, melyek akkora örömöt és kielégülést hoznak számára, hogy utána átmenetileg visszatérhessen oda, ahová amúgy tartozik.
Ezért is hozta létre 1986-ban, alig húszévesen, a szerbektől és lángoktól ölelt újvidéki magyar kolóniában a maga dadaista internacionalista szabadcsapatát. Összetrombitálta a környék legfurcsább szerb és magyar figuráit, a judobajnok dobost, a festőművész basszusgitárost, a panelszobájában fából és bádogokból űrhajót eszkábáló gitárost és a mindent felülíró Badát, hogy a Május 1 Galériára keresztelt pincéből együtt ordítsanak bele a nagyvilágba. Csapjanak bele abba az ösztönös muzsikálásba, amelynek első öt évéről nem maradt fenn dokumentum, így kizárólag az idővel szektorhibára hajlamos memóriákra hagyatkozhatunk: abban egy indulatos hendrixes élményvilág ötvöződött John Coltrane kortárs zenéjével, a Kraftwerk minimál elektronikájával és az Ornette Coleman-féle free jazzel. De akárhogy is volt, ez a kollektív őrület kellőképp ellenállóbbá tette őket az egyre démonibbá váló környezettel szemben. Mégha folytonosan érezték, hogy vészesen fogy körülöttük minden: pénz, kaja, benzin, levegő.
Aztán eljött 1991. október elseje, annak is a szürkülete, amikor a belgrádi zeneakadémián utolsó éves drMáriás szobájában váratlanul megcsörrent a telefon. Épp fürdőköpenyben pipázgatott jólesőket kedvenc foteljában, miközben Hamvas 33 esszéjének valamelyikét olvasgatta és Miles Davis koncertjét hallgatta a tévében paralel, amikor a vonal túlsó végén megszólalt édesanyja reszkető hangja. Hogy jöttek, alá kellett írnia, rászegezték a fegyvert, azt mondták, addig nem mennek, amíg át nem veszi a behívót. Tudta, nincs mese, nagyjából egyetlen éjszakája maradt arra, hogy végérvényesen lelépjen az országból.
A szerencse mellé szegődött: még mielőtt a szerb határőr a nevéhez ért volna a behívottak listáját pásztázva, társa elhívta valamiért. A határ innenső oldalán a szabadság szele járta át, tíz centivel az aszfalt fölött száguldott tovább Budapest irányába. Hogy aztán az elkövetkező napokban különböző baráti lakások parkettáján aludva tapasztalja meg, milyen érzés hontalan hajléktalannak lenni.
Álmok, vágyak és a szüntelen elkeseredettség között libikókázva próbálta túlélni a mindennapokat. Ő, aki mindenben csak azt kereste, aminek semmi köze a mindennapokhoz. A leginkább angol nyelvtudását sikerült kamatoztatnia, ki tudja, milyen szálakon, de előbb a Fehér Házba hívták sztárpolitikusok EU-konform kupálásához, aztán az egyik legnevesebb budapesti ügyvédi iroda kérte fel ugyanerre. Számára teljességgel ufószerű világba tévedt, de legalább volt miből finanszíroznia, amikor albérletről albérletre menekült az időközben népesedő családjával. S miközben - szavait idézve - „magányos, őrült életek örvényébe került kényszerpszichiáterként”, a művészet jelentette számára az egyetlen menedéket. Festeni, írni, zenélni, minden mennyiségben. S ilyenkor megint úgy érezte, lehet még jó az élet.
Időközben a Tudósokra egy egész ország csodálkozott rá, amikor 1993 decemberében, a szilveszteri tévéműsorban leadták az Apa kocsit hajt című számukra készült csirkés-csajos-kartonpapíros videoklipet. Tízezreket ragadott torkon a belőle áradó „gyermeki kedvességű őrület”. Csak épp a nevüket felejtették el kiírni és bemondani. Így lett úgy a Tudósok országosan ismert, hogy alig páran tudták, valójában kik ők.
drMáriásra azóta sem mosolygott ekkora intenzitással a szerencse. Pedig nagyon szerette volna. Mint önironikusan odavetette: társaival szüntelen próbálta az égről lerugdosni az isteneket. Egyrészt hogy valahogy hozzájuk férjenek, másrészt hogy pillanatokra a helyükre üljenek.
Viszont negyvenöt éves korára képben, hangban, szövegben, anekdotában és városi legendában oly egyedi, gazdag és változatos életművet tett le az asztalra, amit generációjában meglehetősen kevesen. Mondhatni, feltétlen süvegelendő. Még akkor is, ha tele van abszurd felhanggal, provokatívan radikális fintorokkal. Néha olyan, mintha a halál kamionja gázolna át rajtunk. De közben folyamatosan nevet és nevettet. Egyre hangosabban és egyre keserűbben. És ott feszül benne az a különös, számomra szimpatikus kettősség: míg alapértékeit tekintve hagyománykövető, gesztusaival folytonosan felrúgja azt. Ahogy vajdasági barátja, az Európa-hírű Boris Kovač találóan megjegyezte: drMáriás az apokalipszis igazi trubadúrja.
* * *
Névjegy - drMáriás (sz. Máriás Béla), Újvidék, 1966. november 3.
Író, festő, zenész, a Tudósok együttes énekes-fúvós frontembere. Összművészeti munkásságára főleg a harsány, provokatív és kritikai hangvétel, valamint a közép-kelet-európai identitásból, történelmi és politikai sajátosságokból fakadó létkérdések jellemzők. Alkotói nyelvezetében az avantgárd, a dadaizmus, a pop art és a szürrealizmus eszközeivel él. Művészeti, közírói tevékenységét társadalomsebészetként definiálja. A belgrádi zeneakadémia végzős növendékeként 1991-ben a katonai behívó elől menekülve költözött át Magyarországra, azóta Budapesten él. Az idén huszonöt éves Tudósokkal Oroszországtól az Egyesült Államokig a világ számos pontján megfordult. Számtalan egyéni és csoportos kiállítás résztvevője. Legújabb, önéletrajzi kötete Nem élhetek Milošević nélkül címmel idén nyáron jelent meg. Művészeti tárgyú írásai az Élet és Irodalomban, az A38 Hajó honlapján és különböző művészeti folyóiratokban jelennek meg. 2011-ben Párhuzamos kultúráért díjjal tüntették ki a Mediawave Fesztiválon.
---------------------
Kapcsolódó anyagok:
Az apokalipszis trubadúrja (drMáriás portré) >> - cikk, 2011. november
Egyéni, erős, provokatív (Tudósok 20) >> - interjú, 2008. április
Tudó-sokk >> - cikk, 2006. augusztus
Nagy Fül a baromfiudvarban >> - cikk, 2004. október
drMáriás - Háborútól Unióig >> - interjú, 2004. február
* * *