1994 májusában három ifjú énekesnő feszített a mértékadó Q magazin borítóján: egy csontszikár angol, egy hiúztekintetű izlandi és egy foxylady amerikai. Az akkoriban feltörekvő új női szerző-előadói nemzedék legkarakteresebb képviselői voltak ők, balról jobbra haladva: PJ Harvey, Björk és Tori Amos. S bár a kilencvenes évek indie királynőinek pályája az elmúlt tizenhét évben egymástól függetlenül hullámzott, búvópatakszerűen hol eltűntek, hol vehemensen visszaléptek a reflektorfénybe, 2011-ben a szinuszgörbék újra egybeestek, s mindhárman friss, erős, életművük szempontjából is lényegi albumot jelentettek meg.

Björk, 2011

„Csöcseink vannak. Meg három lyukunk. Mindössze ennyi a közös bennünk” - nyilatkozta anno Tori Amos, némiképp értetlenkedve azon, miért tolja össze őket módszeresen a korabeli szaksajtó. Nem alaptalanul dohogott, hisz stilárisan és verbálisan valóban eltérő utakat jártak, az ő klasszikus pallérozottságú, éterbe repítő feminin dalai nehezen párosíthatók az elektropopból menekülő Björk szonikus bugyborgásaival és parasikolyaival, vagy PJ Harvey metszően direkt, borostás akkordjaival és bluesos hangattakjaival. De közben valahol mégiscsak összekötötte őket az attitűd: mindannyian kellően provokatívak, extravagánsak, tabudöntögetők, és nőiségüket bátran hirdetők voltak.

Amit ők ott, a kilencvenes évek hajnalán az underground és overground határán billegve elvetettek, azt kereskedelmi téren pár évre rá Alanis Morissette aratta le. Vastagon, Grammy-díjesővel. Megteremtve a mainstream női popelőadók új prototípusát, amelyet azóta klónok serege követett. Miközben tény, hogy sikereivel nagymértékben árnyalta a nemek szerepét és megítélését a rockközvéleményben.

A három egykori indie királynő szintén szépen kifutotta magát. Mindhárman nagyjából az ezredfordulóra értek fel a csúcsra, alkotói és kereskedelmi szempontból egyaránt. S bár időről időre azóta is publikáltak felvételeket, valójában az idei esztendőben csillant meg, hogy jobb pillanataikban mire képesek. A sort tavasszal PJ Harvey nyitotta, Let England Shake című albuma kellőképp felrázta Angliát, még a nagy presztízsű Mercury díjat is megkapta érte, lett egyben a húszéves díj történetének első duplázója. Ősszel pedig jöttek a vetélytársak, előbb Tori Amos, végül Björk is elénk gurította a maga kurrens opuszát.

Tori Amos, 2011

Nem teljesen értem, hogy a csodagyerekként indult, klasszikus iskolázottságú Tori miért várt egészen mostanáig, hogy átlépje a műfaji határokat. De most legalább megtette. Friss albumát többek között Bach, Debussy, Muszorgszkij, Schubert, Granados és Satie művei ihlették, azok klasszikus dallamait gyúrta érzékeny egésszé a maga zenei gondolataival, kerített köréjük mitikus történetet, írt hozzájuk regeszerű sorokat, hogy aztán e hetvenperces grandiózus opuszt vonósokkal, fúvósokkal és a tizenegy éves lányával együtt megszólaltassa. Az eredmény pedig minden várakozást felülírt: a Night Of Hunters nemcsak az idei év eddigi legnemesebb crossover albuma lett, hanem a negyvennyolc éves szerző-előadó életművének egyik sarokpontja.

Björk, ahogy tőle megszokhattuk, szintén ambícióktól duzzadó projekttel rukkolt elő: a Biophilia nemcsak nagylemez, hanem a megalomán eszkimó elf minden dalhoz önálló iPad alkalmazás készített, sőt, a megszólaltatáshoz egyedi hangszereket építtetett. Az extravagáns díszletekben, jelmezekben, vizuális effektekben tobzódó előadások és felvezető videóklipek, a harsány szlogenek és az intenzív médiakampány persze óhatatlanul óvatosságra int. Mégis. Ha az egészről lehántjuk az elméleti körítést és csillogó marketingmázat, kiderül, hogy a korongra préselt dalok, dallamok, gondolatok önmagukban is remekül működnek. S hogy a Biophilia minden ijesztgetés ellenére Björk egyik legtermészetesebben gördülő, legszerethetőbb albuma lett.

 ---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Crossover Tori, gördülő Björk >> - kritika, 2011. december

Tori Amos közeleg >> - cikk, 2007. június

Tori Amos - Karcos és kenyérre kenhető >> - kritika, 2003. január

 * * *