Bár az idén márciusban a hetvenedik születésnapját ünneplő Charles Lloyd a mai napig aktív (legutóbb szeptemberben Lisszabonban játszott a kvartettjével), nem tűnik nagy merészségnek kijelenteni, hogy már jócskán túljutott a zeniten. Talán az sem, hogy népszerűsége mintegy negyven éve ért a csúcsra, s nagyjából ugyanekkor jelentette meg pályafutása legemlékezetesebb albumait. S hogy eléggé biztosra mehetett a Warner, amikor nemrég Charles Lloyd Anthology címmel dupla CD-n megjelentette az Atlantic Recordsnál 1966 és 1969 között publikált anyagainak legjavát.

Amikor Charles Lloyd később legendássá nemesedett kvartettjével - Charles Lloyd (tenorszaxofon, fuvola), Keith Jarrett (zongora), Cecil McBee (bőgő), Jack DeJohnette (ütőhangszerek) - 1967. január 20-án a San Francisco-i Fillmore Auditoriumban a Butterfield Blues Band előtt fellépett, még kevesen sejtették, hogy ennek az estnek milyen zenetörténeti jelentősége lesz. Hogy az akkoriban kibontakozó kaliforniai underground rockszíntér mennyire nyitottan és lelkesen fogad minden, a mainstreamtől elváló, invenciózus, kísérleti zenét. Így történt meg, hogy Lloydéknak elsőként sikerült átlépniük a jazz és a rockvilág között húzódó vonalat, s műfajukban korábban elképzelhetetlen nagyságú népszerűségre tegyenek szert a fiatalok között, megdöbbentő méretű koncerteket és lemezeladásokat produkáljanak.

Persze a jazzformációk közül nem Charles Lloyd kvartettje volt az első, amely fellépett az underground rock szentélyének számító Fillmore Auditoriumban (e téren a John Handy Quintetté az érdem, amely 1965 végén egy jótékonysági fesztiválon koncertezett ott), de kétségkívül neki sikerült elsőként átlépnie az említett határvonalat. Fél évvel korábban már a Monterey Jazz Festivalon is zajos sikert arattak, de ezt követően mindenki róluk beszélt. S többek között az ő hatásukra fordult a rockosabb hangvétel felé Miles Davis, akinél a Lloyd kvartettjében felbukkant két fiatal tehetség, Keith Jarrett és Jack DeJohnette karrierje igazán lendületet vett.

A Memphisben született Charles Lloyd, mielőtt 1966-ban megalapította volna saját zenekarát, sokféle formációban megfordult már. Tíz évvel korábban költözött Los Angelesbe, mindenféle alkalmi bandákban játszott (a legtöbbet Gerald Wilson bigbandjében), majd 1960-ban csatlakozott Chico Hamilton zenekarához, hamarosan annak zenei vezetője lett, s nagy szerepe volt abban, hogy a combo a progresszív post-bop irányba fordult. 1964-ben viszont a szaxofonos Cannonball Adderley együtteséhez igazolt át, ahol olyan, akkor még fiatal muzsikustehetségekkel játszhatott együtt, mint Herbie Hancock, Ron Carter vagy Tony Williams. 1966 tavaszán azonban úgy döntött, saját formációt alapít, mellyel a következő szűk három évben aztán sikert sikerre halmozott. S nem utolsósorban nyolc, kiemelten nagy példányszámban fogyó nagylemezt jelentetett meg az Atlantic Records égisze alatt.

Ez a nyolc korong - Dream Weaver, Forest Flower, Charles Lloyd In Europe, The Flowering, Love-In, Journey Within', Soundtrack, Charles Lloyd In The Soviet Union - mindegyike képviselteti magát ezen a mostani kompiláción. Ami önmagában is szép teljesítmény, hisz a dupla korongra összesen tizenhét kompozíció fér, improvizatív zenéről lévén szó, a felvételek többsége nyolc-tíz perc hosszúságú. Viszont a szerkesztőknek még így is sikerült meglepően egységes ívű kiadványt összeállítaniuk. S ha valaki egyszer kíváncsi lesz rá, mi Charles Lloyd zenei hagyatéka, akkor annak egyik remek összefoglalóját éppen ez az antológia jelentheti.

Persze Lloyd életműve közel sem zárult le akkor, amikor 1969 elején feloszlatta kvartettjét. Mégha ezt követően gyakorlatilag eltűnt a jazz-színtérről, s hosszú ideig kizárólag transzcendentális meditációt tanított. Csak a nyolcvanas évek végén tért vissza a színpadra, a fiatal zongoravirtuóz, Michael Petrucciani zenekarában játszott, majd új kvartettet - Bobo Stenson (zongora), Palle Danielsson (bőgő) és Jon Christensen (dob) - alapított, s ezt követően az ECM-nál folyamatosan jelentek meg újabb anyagai. S bár ezek között több színvonalas nagylemez is található - például az All My Relations, a Canto és a Lift Every Voice -, e kései munkák már nem hozták sem azt az átütő erőt, sem azt az újszerűséget, ami a hatvanas években kiadott korongjait annyira jellemezte. Ezért is mondom még egyszer: ha valaki kíváncsi Charles Lloyd zenei hagyatékára, akkor annak egyik remek összefoglalóját éppen ez az antológia jelentheti.