A sokak által egyenesen a „jazzénekelés nagyasszonyának” aposztrofált Ella Fitzgerald pályáját és életét igyekszik átfogóan bemutatni a Filmmúzeumon futó belga sorozat, a Jazz-ikonok legújabb része. A tizenkét éve hetvenkilenc éves korában elhunyt előadóművész - Billy Holiday és Sarah Vaughan mellett - nemcsak a kora, hanem minden idők egyik legnagyobb hatású énekesnője volt. Gyönyörű, kristálytiszta hangja, három oktáv hangterjedelme, a fúvóshangszerekkel vetekedő improvizációs képessége muzsikusgenerációk sorának jelentett és jelent ma is kiindulási alapot. Többször járt Magyarországon, az 1970-es budapesti vendégszereplése később CD-n is megjelent.

Ella Fitzgerald pályája sokban mutat rokonságot a nála két évvel idősebb Billy Holiday-ével. Mindketten rendkívül mélyről indultak, igen szegény körülmények között nőttel fel, nagyjából egyszerre tűntek fel a New York-i Apollo Theatre-ben, pár év eltéréssel kezdtek el lemezfelvételeket készíteni, és szintén ekkora különbséggel váltak sztárokká. Mindketten főként úgynevezett Tin Pan Alley-songokat adtak elő - olyan, ma már klasszikusnak számító szerzőktől, mint Cole Porter, George Gershwin, Irving Berlin vagy Jerome Kern -, de ezeket a népszerű slágereket más énekesnőkkel ellentétben ugyanolyan szabadsággal és improvizációs kötetlenséggel szólaltatták meg, mint a fúvósok vagy a zongoristák, ezáltal az énekhangot a többi hangszerrel egyenrangúvá emelték.

Persze legalább ennyi különbség is volt a két énekes-nagyság között. Billie Holiday kevésbé volt sokszínű, viszont sokkal emocionálisabb, drámaibb, a dalokat mélyebben átélő. Fitzgerald viszont technikailag volt sokkal tisztább, tökéletesebb, előadásmódja változatosabb, árnyalatokban gazdagabb. Holiday pályáját kettétörte a kábítószer és a betegség, Fitzgerald viszont hosszú karrierje során végig tartotta a színvonalat, s még hetven felett is lenyűgöző maradt. S többek között ezért is tekintenek rá úgy, mint a Nagy Amerikai Dalhagyomány első számú megszólaltatójára.

Fitzgerald amúgy tinédzserként számtalan tehetségkutató versenyen megfordult, mire sikerült felhívnia magára a közönség és a szakma figyelmét. Tizenhét évesen került be Chick Webb zenekarába, ahol főként aktuális popballadákat és szvingdalokat énekelt - ekkor még minimális improvizációval. Az A-Tisket, A-Tasket az ő előadásában a korszak egyik emblematikus slágere lett:  tizenhét héten át vezette a slágerlistát, és több mint egymillió példányt adtak el belőle.

Chick Webb 1939-es halála után rá maradt a zenekar vezetése, s a továbbiakban -menedzsere javaslatára - Ella Fitzgerald And Her Orchestra néven léptek fel. De huszonkét évesen képtelen volt ellátni a vezetői feladatokat, egyben tartani annyi különböző férfi muzsikust, s a zenekar 1941-ben feloszlott. A következő években Fitzgerald több formációval (Ink Spots, Delty Rhythm Boys, Mills Brothers) és szólistával (Louis Armstrong, Louis Jordan) készített felvételeket, de bár ezek sikeresek voltak, az időközben erőteljesen hízásnak indult díva csak a második világháború után talált megint igazán magára.

1945-ben lemezre énekelte a Flying Home című dalt, amellyel nemcsak azt tette egyértelművé, hogy több mint nem szvingénekes, hanem az ebben hallható rögtönzésével gyakorlatilag megvetette a bebop éneklés alapjait. Rájött, hogy az éneklésnél sem feltétlen a leírt anyag a meghatározó, legalább ilyen fontos az improvizáció. E célból fejlesztette ki (Louis Armstrong nyomán és közvetítésével) a scat énekstílust, ami tulajdonképpen a jelentés nélküli szófoszlányokkal, hangokkal, érzelmi „zörejekkel” való improvizációt jelentik. Ahogy ő fogalmazta meg az egyik interjújában: „Ha énekelek, az érzelmek minden gátlás nélkül törnek elő belőlem, úgy, ahogy abban a pillanatban azzal kapcsolatban érzek, amiről éppen énekelek. Néha a szöveg, néha a zene hoz lázba, és ezt az állapotot igyekszem kifejezni. Nekem ez a scat. Mivel az érzelmeket gyakran már nem tudom szavakba önteni, azok úgy törnek elő belőlem, mint a beszélni nem tudó kisbabákból a sírás.”

A következő években Ella Fitzgerald ismét a csúcsra emelkedett. A jazztörténelem egyik legjelentősebb impresszáriója, Norman Grancz lett a menedzsere, aki mindig gondoskodott róla, hogy a legjobb muzsikusokkal dolgozhasson. S ettől kezdve egészen a hetvenes évek végéig a topon maradt. Többek között az úgynevezett „Songbook”-lemezeivel, amelyekre mindig egy-egy kiválasztott szerző (George Gershwin, Cole Porter, Duke Ellington, Irving Berlin, Jerome Kern, Harold Arlen, Johnny Mercer) legjobbnak gondolt dalait gyűjtötte össze. Csak a rockzene térhódítása után vett vissza addigi elképesztő munkatempójából. Nevére ugyan a továbbiakban is rendre megteltek a legnagyobb koncerttermek, de a hetvenes évektől - egyre romló egészségi állapota miatt - már csak a legfontosabb fellépéseket vállalta el. Hosszú szenvedés után 1996 júniusában Beverly Hills-i otthonában hunyt el.