Nem könnyen követhető az idén ötvenéves angol gitáros-énekes-dalszerző Paul Weller bő három évtizede tartó karrierje. A brit punkhullám hátán felemelkedő népszerű mod-revival banda, a Jam egykori frontembere a nyolcvanas évek elején egyre inkább a Motown-féle soul és a house-os pop felé fordult, ennek szellemében alapította meg aztán a Style Councilt. Az 1992 óta megjelenő szólóalbumain viszont ismét váltott, a soul mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapott a tradicionális, a progresszív és a pszichedelikus rock elemei. A nemrég megjelent 22 Dreams című új, sorrendben kilencedik stúdióanyaga meg maga a megtestesült eklektika: rajta gyakorlatilag minden stílust és hangulatot felvonultat, amihez valaha már volt köze. Sőt, még annál is többet.

A meglehetősen mélyről, egy wokingi munkáscsaládból érkező Paul Weller a hetvenes évekbeli brit punk/újhullámos robbanás időszakában meglepő módon régi idők rockzenéjét idézve emelkedett a csúcsra. Jam nevű triójával az egy évtizeddel korábban a fiatal munkás- és középosztálybeli fiatalok közt oly népszerű laza, hedonista mod (modernista) szubkultúrát élesztette fel. Társaival nemcsak felvette a modok külsőségeit (fekete moher öltöny, fehér zokni, fehér ing, keskeny nyakkendő, lekerekített orrú fekete-fehér cipő), de zenéjében is sokat merített a korai Beatles, a Who és a Small Faces világából.

A Sex Pistols zsigeri anarchiájával vagy a Clash társadalmi reformokat sürgető attitűdjével ellentétben a Jam sokkal inkább a hagyománytisztelő szellemet erősítette. Politikailag sem volt különösebben aktív: bár a rendőri brutalitás vagy a társadalmi igazságtalanság ellen egy-egy dal erejéig felemelte a szavát, ugyanakkor em jellemezte harcos ideológiai állásfoglalás. Ahogy Paul Weller nyilatkozta: „Nem azért gitározom, hogy az embereket politikai céloknak nyerjem meg. Arról van szó, hogy nem akarok egy irodában unatkozni. Azonkívül zenészként egy csomó lányt megkaphatok ingyen.”

Weller dalírói tehetsége mellett nyilván ez az apolitikusság is szerepet játszott abban, hogy a Jam alig ötéves pályafutása alatt egészen különleges rekordot állíthatott fel: valamennyi (szám szerint tizennyolc) kislemeze bekerült a brit Top 40-be, közülük négy vezette is azt. A zenekar 1982 decemberében sikerei csúcsán oszlott fel, vélhetően azért is, mert Wellert egyre inkább más jellegű zenét kezdték el izgatni. S úgy látta, tervei megvalósításához a legjobb új társakat keresnie, így a billentyűs Mick Talbot-val megalapította a Style Councilt.

Az 1989-ig működő, változó felállású formáció zeneileg meglehetősen széles skálán mozgott: zenéjében a Motown-féle soultól az acid jazzen és a folkpopon át a house-ig sok mindent magába olvasztott. Kereskedelmi sikere még csak meg sem közelítette a Jamét, egyetlen slágerlistavezető dalt sem jegyzett, nem is beszélve a lemezeladásokról. Nem csoda, ha az ötödik - mint utóbb kiderült, utolsó - lemezanyag megjelenésétől eltekintett a kiadó, így az csak jóval később egy box-set részeként jelenhetett meg.

Weller nyilván nem könnyen viselte a kudarcot, a következő években teljesen eltűnt a rocknyilvánosságból, s csak 1992-ben aktivizálta újra magát. Mondhatni, számára ideális zenei környezetben. Az Oasis és a Blur fémjelezte britpop ugyanis ekkor kezdett igazán népszerűvé válni, és az egész kilencvenes évek szigetországi popzenéjét meghatározó stílus éppúgy a múltból (mindenekelőtt a hatvanas évekből) építkezett, ahogy ő. Mégha Weller első szólólemezei korábbi énjéhez képest megint eléggé más világot hoztak: tradicionálisabb dalokat, nyersebb (gyakorta akusztikus) gitárjátékot, a progresszív és a pszichedelikus rock elemeivel gazdagodó hangzást. Ekkor készítette pályafutása talán legjobb albumait, a Wild Woodot (1993) és a Stanley Roadot (1995), melyek ráadásul nemcsak lelkes kritikákat kaptak, de zajos közönségsikert is arattak. Különösen a Stanley Road, amely minden idők legnagyobb példányszámban eladott Weller-korongja lett, s róla az egyik dal, a The Changigman - a Jam-korszak óta elsőként - még a slágerlista élére is feljutott.

Ezt a sikert azonban legközelebb csak 2002-ben az Illuminationnel tudta megismételni. S némiképp meglepő módon most a legújabb anyagával. Pedig a 22 Dreams kétségkívül három évtizedes pályafutása legeklektikusabb albuma.

„A 2005-ös As Is Now után úgy éreztem, eljött az ideje annak, hogy egy igazán magamnak tetsző albumot készítsek. Nem figyeltem senkire és semmire, csak kiadtam, ami belülről jött. Az eredmény sokaknak fog meglepetést okozni.” - nyilatkozta nem sokkal az album megjelenése előtt, s valóban, a 22 Dreamsre sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy unalmas. A korong a címmel ellentétben huszonegy új dalt tartalmaz (az utolsó álom csak egy rövid szöveg a CD-füzetkében), de közte minden van, ami kell: soulos lüktetés, rock and roll vágta, lírai punnyadás, popos maszatolás vagy avantgárd zajongás. Mindez olyan vendégművészekkel megtámogatva, mint Robert Wyatt (Soft Machine), Noel Gallagher (Oasis) vagy Graham Coxon (ex-Blur).