A tenorszaxofon középsúlyú bajnoka - mondta egyszer róla Leonard Feather, a híres angol jazzújságíró, maga is aktív zenész és komponista, s ezt az eléggé pontos és plasztikus definíciót azóta is előszeretettel idézik Hank Mobleyval kapcsolatban. Az 1986-ban ötvenhat éves korában elhunyt afro-amerikai muzsikus ugyanis valahol félúton helyezkedik el a hatvanas évek meghatározó jazz-szaxofonosai között: nem annyira innovatív és agresszív, mint John Coltrane vagy Sonny Rollins, de nem annyira simulékony, mint mondjuk Stan Getz, vagy nem olyan decensen visszafogott, mint Lester Young. A Rudy Van Gelden által újrakevert és nemrég kiadott két régi albuma (Quintet, 1957, Peckin' Time, 1959) apropóján mindenesetre érdemes visszatekinteni alapvetően egyenes irányú és egyenletes intenzitású pályájára.

Hank Mobley 1930-ban a Georgia állambeli Eastmanben igazi muzsikuscsaládba született bele: édesanyja, nagybátyja és nagyanyja egyaránt remekül zongorázott és/vagy orgonált. Nem csoda hát, ha ő is ezen a hangszeren kezdte, aztán tizenhat évesen inkább a tenorszaxofont választotta, amin alapvetően magától tanult meg játszani. Az időközben Newark közelébe költözött tizenéves tehetség különböző helyi rhythm and blues zenekarokban ismerkedett az éjszakai élettel, főként Paul Gaytennal dolgozott sokat. 1953-tól jazzkörökben is felfigyeltek rá, egyre gyakrabban hívták játszani, megfordult Walter Davis Jr., Max Roach és Dizzy Gillespie együtteseiben, több lemezfelvételen készített velük. Első igazán emlékezetes alakításait 1955-ben a Jazz Messengers egyik korszakos jelentőségűnek tartott hard bop sessionjén nyújtotta, Art Blakey, Horace Silver, Doug Watkins és Kenny Dorham társaságában. (Az anyag egy évvel később Horace Silver and the Jazz Messengers néven jelent meg.)

A Jazz Messengers hasadása után Mobley a következő két évben Horace Silver mellett fújt, majd megalapította saját zenekarát, s alig másfél év alatt nyolc albumra elegendő felvételt készített a korszak talán legfontosabb jazzkiadója, a Blue Note számára. Ezek egyike az az anyag, amely 1957-ben Hank Mobley Quintet néven jelent meg, s amit most újrakeverve, két szám alternatív változataival megerősítve újra kiadtak. Kizárólag saját szerzeményeit játssza rajta, régi messengerses partnerei (Silver, Blakey, Watkins, Art Farmer) társaságában. Szintén ennek az első, elementáris és termékeny korszakának a lenyomata az eredetileg 1959-ben kiadott, 1988-ban CD-n is elérhetővé vált, most pedig Rudy Van Gelden által újrakeverve, három alternatív változattal megfejelve ismét piacra dobott Peckin' Time. Ezt az anyagot 1958 februárjában Mobley egészen más, de legalább olyan neves partnerekkel rögzítette: Lee Morgan trombitál, Wynton Kelly zongorázik, Paul Chambers bőgőzik és Charlie Persip dobol rajta.

E kétszer szűk egyórányi anyagban Hank Mobleynak szinte minden erényét sikerül megcsillogtatnia. Stílusa kellően kifinomult, szvingelős és dallamgazdag, sosem tolakodó vagy hivalkodó, de folyamatosan és karakteresen jelen lévő, s annak ellenére, hogy deklaráltan ő a zenekarvezető és az elsőszámú szólista, mégis érzékeny és figyelmes csapatjátékos. Nem utolsósorban pedig e két lemezt meghallgatva az is mindenki számára egyértelművé válik, hogy a hard bebop korszak egyik legjobb komponistája volt.

1958-ban, éppen a Peckin' Time felvételeit követően Hank Mobley drogproblémák miatt szűk egy évre eltűnt a jazz-színtérről, aztán rövid időre csatlakozott az immár Art Blakey-vezette Jazz Messengershez, majd újraalakította zenekarát és a hatvanas éveket - leszámítva a Miles Davisszel közös, rövid időszakot - szinte kizárólag saját, változó összetételű kvartettjében, illetve kvintettjében fújta végig. Nagyjából ugyanazzal a hozzáállással, érzékenységgel, stílusban és színvonalon. Amibe még az is belefért, hogy az évtized végén Mobley készített néhány meglehetősen populáris, funkosabb hangvételű albumot, aminek legjobb példázata az 1968-as Reach Out.

A sors azonban nem volt igazán kegyes hozzá: a hetvenes évek közepén, alig negyvenöt évesen egyre súlyosbodó tüdőproblémák miatt vissza kellett vonulnia a színpadtól. Philadelphiában telepedett le, ahol végül 1986 májusában tüdőgyulladás vitte el. Halála előtt nem sokkal még Duke Jordan oldalán tervezte a visszatérését, de e kései korszakából jószerivel nem maradt felvétel.