Maga a lemezcím (CSNY Déja Vu Live) elég megtévesztő, szó sincs arról ugyanis, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulójának legendás négyese, a Crosby, Stills, Nash & Young az egykori, generációs álmokat és érzelmeket megéneklő dalait most újra előadta volna. Ez Neil Young 2006-os, vastagon aktuálpolitikai hangvételű Freedom Of Speech turnéjának egyfajta szónikus lenyomata, a belőle készült, azonos című, idén januárban a Sundance filmfesztivál záródarabjaként bemutatott film zenei anyaga. Ami egyben értelemszerűen összeáll egy hetvenhárom percbe sűrített koncertlemezzé is.

A cím nyilván inkább arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a történelem megint ismétli önmagát, Amerika - szűklátókörű politikusainak, mindenekelőtt az elnöknek, és az azokat támogató tömegeknek köszönhetően - megint belesodródott egy értelmetlen háborúba, és ez ellen a témára amúgy is érzékeny Neil Youngnak mindenképp fel kell szólalnia. Ehhez hívta segítségül régi harcostársait, David Crosbyt, Stephen Stillst és Graham Nasht, hogy a protest songokkal teli, Living With War című aktuális albumát népszerűsítő turnéján velük együtt idézze meg Woodstock szellemét, a fegyverek ellen virággal harcoló fiatalok közös reményekkel és vágyakkal teli világát.

Merthogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a hagyományos lázadó hangvételű, nyíltan és hatásosan politizáló rock irányvonalát elsősorban ők, illetve az újonnan felbukkanó rocktrubadúrok folytatták. A Crosby, Stills, Nash & Young csoport éppen a korszakos jelentőségűvé vált woodstocki fesztiválon vált világhírűvé, az általuk előadott Woodstock című dal (amit amúgy Joni Mitchell írt) pedig ennek az új generációnak a himnusza lett.

Amikor 1969 nyarán így négyen összeálltak, már mindannyian neves zenészek voltak. Gyors népszerűségük talán ennek is köszönhető. A Byrds-alapító gitáros-énekes David Crosby sosem rejtettem véka alá politikai meggyőződését. Ő írta a Szelíd motorosok című film címadó dalát és miután 1967-ben a Monterey-i rockfesztiválon a nagy nyilvánosság előbb vonta kétségbe a Kennedy-gyilkosságról készült Warren-jelentést, többek között ezért kellett távoznia az együttesből. A gitáros-énekes Stephen Stills már kevésbé harcos beállítottságú zenész. Ő is, akárcsak zenésztársa, Neil Young a folk songokat, country balladákat játszó Buffalo Springfieldből „hozta” zenei világát. A formáció negyedik tagja, Graham Nash a hatvanas évek közepén a népszerű angol Hollies énekes-szerzője volt, de hamarosan megvált a slágervonalat erőltető társaitól.

Crosby, Stills és Nash először 1968-ban találkoztak és készítették el debütáló korongjukat, amely sajátos, elsősorban a country-rockot idéző hangzásvilágával, a tiszta vokálénekléssel, a precíz hangszeres játékkal főleg szakmai körökben aratott sikert. Ahmet Ertegun, az Atlantic Records főnökének javaslatára vették be negyedik társnak Neil Youngot, aki emellett saját zenekarával, a Crazy Horse-szal is rendszeresen játszott. Augusztustól januárig intenzíven turnéztak, mindjárt a második fellépésükön bekerültek a mélyvízbe: aztán Woodstock-ban egy egész generáció emelte őket pajzsra. (Bár ritkábban hivatkoznak rá, pár hónappal később a tragikus altamonti koncerten szintén szerepeltek, és a növekvő agresszió és feszültség miatt szinte menekülve távoztak a színpadról). Nem csoda, hogy lemezanyagukat hatalmas várakozás előzte meg, s az 1970 márciusában megjelent Déja Vu azonnal az eladási listák élére is ugrott.

Az 1970-es év folyamatos diadalút lett számukra, egyes lapok jelentőségüket már a Beatleshez kezdték el hasonlítani, a formációt pedig egyenesen a „Ckorszak társadalmi öntudatának” nevezték. S ha ezek a megállapítások már akkor is túlzásnak tűntek (ma meg pláne), az biztos, hogy a CSNY négy termékeny és nagy formátumú szerző-előadó szerencsés társulása volt, amelynek repertoárján az érzelmes countrytól az akusztikus balladán és dallamos popzenén át az elektromos boogie-ig terjedt a skála. Jól dokumentálja ezt az 1970-es intenzív turnéról készült dupla LP, a Four Way Street, melynek megjelenése idején viszont már eléggé kiéleződött a tagok közötti ellentét, s 1972-re a CSNY gyakorlatilag nem létezett.

Az azóta eltelt három és fél évtizedben aztán számtalan alkalommal újra összeálltak, hol emlékezetes koncertek adva, hol feledhető nagylemezeket megjelentetve. E a mostani közös produkciójuk kétségkívül a jobb megmozdulások közé tartozik, mégha ezúttal értelemszerűen Neil Young áll (szerzőként, előadóként, rendezőként) a középpontban, s a három egykori társ inkább csak az ő mondanivalóját erősíti. S annak ellenére is figyelemre méltó, hogy a szereplők néha azért elfeledkeznek róla, hogy nem 1970-et írunk.