Huszonöt éve annak, hogy a Városligetben bemutatták minden idők legnépszerűbb és legnagyobb hatású magyar rockoperáját, az István, a királyt. A Királydombon hét alkalommal több mint százezren látták, a róla készült filmre egymillióan váltottak jegyet, a dupla lemez pedig minden idők legnagyobb példányszámban eladott Hungaroton-korongja. S legalább tizenöt éve nem volt arra példa, hogy a premier évfordulója környékén valamelyik televízió ne vetítse le az előadásról készült filmet. Az István, a király ezúttal a Duna televízión látható, szerda este.

Persze, amikor 1983 tavaszán Szörényi Levente és Bródy János megkereste Nemeskürty Istvánt, a Budapest Stúdió igazgatóját, hogy megnyerje készülő új művük akkor egyetlennek tervezett - filmforgatással egybekötött - bemutatójához, még csak sejteni lehetett, hogy műfajtörténeti jelentőségű mű van születőben. Óvatosságból először még az óbudai amfiteátrumot jelölték ki helyszínnek, de aztán az óriási érdeklődésre való tekintettel átmentek a Városligetbe, ahol végül az 1983. augusztus 18-i premieren tomboló siker fogadta az István, a királyt.

A korabeli kritikák az elementáris élmény mellett értelemszerűen a „nép érdekében küzdő” két főhős talán túlzottan is leegyszerűsített karakterére összpontosítottak. A szelíd, művelt, fehérbe öltözött, álmodozó, harmonikus popdalokat éneklő Istvánra és a fekete bőrnadrágba bújt, félmeztelen, varkocsba font hajú, a földön két lábbal álló, sodró rockot süvöltő Koppányra. És tulajdonképpen joggal kérték számon az alkotókon, hogy a két főszereplő alakja több szempontból sem volt igazán egy súlycsoportban. Hogy István karakterét még az is gyengítette, hogy a hangját mástól, Varga Miklóstól kölcsönözte. (Ez egyébként a filmet rendező Koltay Gábor döntése volt, miként Sebestyén Márta vizuális mellőzése is.) Hogy a szabadság és függetlenség Koppány népe által képviselt változata mennyi maradiságot és szűklátókörűséget takar és hogy István sem volt „mindenki bábuja”. De ebbe a konfliktusba legalább minden belefért: a pogány-keresztény, a hős-áldozat, az ősi-új, a függetlenség és az idegen hódítók ellentéte egyaránt.

Az elképesztő méretű tömeg a Városligetben amúgy nemcsak a hazai rocktörténet legemlékezetesebb előadását láthatta, de a Kádár-rendszer legnagyobb kulturális tömegdemonstrációját is átélhette. Ami politikai szempontból kétségkívül zavaróan hatott: egyfelől az akkori viszonyokhoz mérten meglehetősen merész kijelentések hangzottak el benne, másfelől a bemutatóért a KISZ Központi Bizottsága vállalta a felelősséget, akinek az akkori budapesti pártbizottsághoz közel álló Koltay Gábor személye volt a biztosíték arra, hogy semmilyen politikai elcsúszás nem lesz. A darab ráadásul az idők folyamán politikai értelemben is önjáróvá vált: mindenki azt gondolt, azt vetített bele, amit akart, illetve amit nem szégyellt.

Már az 1983-as bemutató után komoly politikai polémia bontakozott ki a darab körül. Az egyik tábor nem kívánt nacionalista áttörésről beszélt. A másik csoport szerint a mű egyértelmű kiállás Kádár János mellett, aki - akárcsak István - vállalta a kegyetlenséget, a kivégzéseket, behívta az idegeneket, azaz erőszak alkalmazásával valósította meg a nemzeti törekvéseket. A harmadik felfogás szerint nem véletlen, hogy Koppány (Vikidál Gyula) a legjobb, zeneileg az ő szerepe a legerősebb. Mert igaz, hogy a történelem menete István király győzelmét követeli, művészileg, esztétikailag mégis Koppány arat diadalt, így a darab épp Nagy Imrét igazolná.

Pedig Szörényi, Bródy és a szerzőtárs Boldizsár Miklós nem tett egyebet, csak igyekezett a saját művészi képességeiket maximálisan hordozó darabot írni. Érezték persze, hogy ez a konfliktus valójában olyan alaphelyzet, amely a magyar történelemben kisebb módosulásokkal újra és újra megismétlődik. Ahogy mondani szokás: jó időben, jó helyen, szerencsés kézzel nyúltak a témához. A fenn vázolt sokféle ember, sokféle néző, sokféle politikus akkor ott, 1983 augusztusában a Királydombon pedig mind a maga igazát ünnepelte. És e kétségkívül nem hibátlan, de elementáris erejű darab kapcsán olyan érzelmi szintézis jött létre, amire azóta sem volt példa.

Ráadásul az István, a király számos, a műfajjal való előítéletet, szembenállást tört meg. Totális és „népfrontos” sikere beemelte a rockopera műfaját a kulturális köztudatba. Már azzal is, hogy neves, elismert színészek (Bereg Kati, Sára Bernadett, Hűvösvölgyi Ildikó, Balázs Péter) énekeltek benne, másrészt akkori „lázadó”, perifériára szorított rockerek (Varga Miklós, Vikidál Gyula, Nagy Feró, Deák „Bill” Gyula) kaptak főszerepet. 1984-ben az addig kizárólag klasszikus műveket, néptáncot és operettet bemutató szegedi játékokon, a Dóm téren adták elő (amúgy felejthetően), egy évvel később pedig bekerült a Nemzeti Színházba, ahol kiderült, kőszínházi darabként is megállja a helyét. A ma már klasszikusnak számító alkotás művészi élete régóta független az alkotók akaratától: az elmúlt két és fél évtizedben megszámlálhatatlan profi és amatőr társulat tűzte műsorára. S lám, még azt is megérte, hogy a huszonötödik, jubileumi előadásra egy nagyszabású televíziós showműsorsorozat (A társulat) keretében válogatták ki az új főszereplőket.

(A cikk a Népszabadságban 2002. augusztusában megjelent, István, a király - Koppány, a szupersztár című kolumnás írásom rövidített változata.)

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

István, a király >> - 303 magyar lemez, 2008

Rosta Mária - Szörényi Levente untermanja vagyok >> - interjú, 2006. március

Szörényi Levente - Megjelenésem oldalfüggetlen >> - interjú, 2006. január

Illés - Ősök és tisztelgők >> - kritika, 2005. augusztus

Szörényi Levente - Ha már kézben a gitár >> - interjú, 2005. április

István, a király - Koppány, a szupersztár >> - cikk, 2002. augusztus