Nyolcvanötös első budapesti vizitje óta számtalan alkalommal jött már vissza Magyarországra, John Mayallt mégsem lehet eleget látni-hallani. A hatvanas évek eleji brit rhythm and blues revival egyik legnagyobb alakja ő, idén novemberben lesz hetvenöt éves, mégsem gondolkodik a visszavonuláson. Most júliusban például huszonnyolc koncertet adott huszonhét különböző európai városban, többek között Budapesten, a Petőfi Csarnokban.
A hatvanas évek hajnalán Angliában két, szegről végről azonos tőből fakadó, de egymástól markánsan elválló új zenei mozgalom volt kibontakozóban: miközben Liverpoolban a Beatles és más zenekarok révén formálódott a Mersey-beat, addig a londoni Sohoban, illetve a fővárosi agglomerációhoz tartozó Richmondban egyre-másra tűntek fel a részben a tradicionális jazz-vonalból, részben a skiffle-mozgalomból kinőtt rhythm and blues zenekarok.
Hogy miért éppen a blues volt az, ami a hatvanas években olyan elemi erővel magával ragadta az angol fiatalokat, annak számos oka lehet. Mindenekelőtt gyökeresen más zenei kultúra volt, mint ami őket körülvette. A merev és agyonszabályozott európai szónikus hagyománnyal szemben egy spontán, földközeli, virulens zene. Világos szerkezet, egyszerű séma, mégis ezer variációra lehetőséget adó. Tele volt improvizálási lehetőséggel, akárcsak a mindennapi beszéd és az élet. Nem kellett hozzá képzett zenésznek lenni, elég volt ellesni néhány akkordot a haveroktól, kitalálni pár életszerű sort hozzá, és már kész is volt a saját blues. Amit aztán más bármikor tovább költhetett. Nem beszélve a ritmusról, az off beatről, az ebben rejlő erotikáról, gyakorta nyílt szexualitásról. Ráadásul az angol fiatalok fehér amerikai kortársaik döntő többségével szemben mindenféle fenntartás és faji előítélet nélkül tudtak azonosulni Muddy Waters, Howlin' Wolf vagy Elmore James bluesaival.
Ennek a brit rhythm and blues revivalnek volt - Alexis Korner mellett - a legfontosabb alakja John Mayall. A brit blues atyja - ahogy például 2003-ben a hetvenedik születésnapja tiszteletére tartott koncerten bekonferálták. Az általa alapított Bluesbreakers éppolyan bölcső volt, mint a Korner-féle Blues Incorporated: aki számított a hatvanas évek második felének nagy brit bluesrock boomjában, az az egyikben vagy mindkettőben bizonyosan megfordult.
Mayall igazi röptetője lett a fiatal tehetségeknek. Mindig jó érzékkel válogatta ki a legtehetségesebbeket a mindenkori feltörekvő generációból, felvértezte őket ismerettel és tapasztalattal, majd amikor túlságosan megerősödtek, és már félő volt, hogy föléje nőnek, útjára engedte őket. (Más verziók szerint egy idő után mindenkinek elege lett ellentmondást nem tűrő személyiségéből.) Tényleg csak a legnevesebb muzsikusokat említve: John McVie, Mick Fleetwood és Peter Green innen indulva alapította meg a Fleetwood Mac-et, Jack Bruce és Eric Clapton a Creamet, Mick Taylor a Rolling Stones gitárosa, Larry Taylor pedig előbb a Mothers of Invension, majd a Canned Heat basszusgitárosa lett.
John Mayall amúgy egy Machencher melletti kis faluban született, jazzgyűjtő és amatőr gitáros édesapjától örökölte a zene szeretetét, a művészeti középiskolából mégis a hadseregben kötött ki és három évig állomásozott Koreában. Leszerezése után keresett grafikus lett, de harminc felé rájött, mégis a zene érdekli igazán. 1962-ben Alexis Korner tanácsára Londonba költözött, felcsapott profi zenésznek és megalapította a Bluesbreakerst.
1969-ig a brit bluesélet krémje fordult meg nála, aztán az Amerikában is egyre népszerűbbé váló Mayall szokatlan lépésre szánta el magát: a bluesrock virágzása idején egy dob nélküli akusztikus lemezzel rukkolt elő, és a remek Turning Point valóban fordulópontot hozott a pályáján: megkapta érte élete első aranylemezét. A kaliforniai klíma és kultúra pedig annyira magával ragadta, hogy átköltözött Los Angelesba, a Laurel Canyon negyedbe, és ettől fogva sokáig amerikai zenészekkel játszott és készítette lemezeit. A hetvenes évek során számos jazz/rock/blues kísérletben vett részt, miközben szívesen kísért olyan fekete bluesnagyságokat, mint John Lee Hooker, T-Bone Walker vagy Sonny Boy Williamson.
A következő fordulópontot 1979 hozta az életébe: ekkor ismerkedett meg jelenlegi feleségével, az énekes-dalszerző Maggie Mulacekkel, és ekkor pusztította el a tűz legendás Laurel Canyon-i házát, benne akkurátusan vezetett naplójával, hatalmas könyv- és folyóiratgyűjteményével, lemezeinek mesterszalagjaival és festményeivel. 1982-ben két régi társával, Mick Taylorral és John McVie-vel újraélesztette a Bluesbreakerst, és újabb generációkkal ismertették meg a brit bluesrock gyökereit. Két évre rá egy teljesen megújult Bluesbreakers-szel kezdett el turnézni (benne Coco Montoya és Walter Trout gitározott), így jutott el 1985 nyarán Magyarországra is, és az öt nagyvárosban tett látogatásának anyagából készítette el a Behind The Iron Curtain (A vasfüggöny mögött) című lemezét.
A kilencvenes évek derekán, hatvan éves kora után több erős lemezt készítette, 2003-ban a hetvenedik születésnapja tiszteletére adott koncerten pedig jobb volt mint valaha. S mostanában szintén remek kondíciónak örvend, amit jól mutatott július 13-i budapesti koncertje is. Ahol az ősz mester még azt a közvetlen gesztust is megtette, hogy a koncert előtt egy kis asztalkánál várta dedikálásra rajongóit.