Hát ezt is megértük: a Radioheadtől válogatás CD, illetve DVD jelent meg. Igaz, Thom Yorke erősen rosszalja mindezt, többször nyilvánosan kifakadt ellene, a zenekar hivatalos honlapján nem is léteznek ezek a kiadványok, pedig a boltokban ott vannak. S az 1992 és 2005 között kislemezeken megjelent dalok, illetve azok videoklipjei így, összetolva meglepően erős és változatos korongokat eredményeztek.

A kilencvenes évek alternatív rockvonalához sorolható, de attól azért elváló és az új évezredben a kortárs elektronikus zene felé elmozduló Radiohead - Thom Yorke (ének, gitár, billentyűsök), Jonny Greenwood (gitár), Ed O'Brien (gitár), Colin Greenwood (basszusgitár, billentyűsök) és Phil Selway (dob) - 1991 óta íródó története alatt mindössze hét albumot jelentetett meg. Ezek közül azonban minimum négy (OK Computer, Kid A, Amnesiac, In Rainbows) műfajtörténelmi jelentőségű. Vagy zenei anyaga és/vagy szövegvilága és/vagy megjelenésének módja miatt. Nem mellesleg pedig a Radiohead nagylemezeire összesen huszonhárom millióan voltak vevők az elmúlt tizenhét évben.

Bár a Radiohead hivatalosan 1991-ben alakult, Yorke és a Greenwood-testvérek már a nyolcvanas évek derekán együtt játszottak a beszédes nevű, rendszerint péntekenként próbáló On A Friday formációban. Mindezt az Oxfordtól 13 kilométerre délre fekvő harminchatezres vásárváros, Abington gimnáziumában tették, de aztán az egyetemi tanulmányok szétzilálták a csapatot. A diploma megszerzése után azonban újjáalakult az On A Fiday, s aktivitásukra az EMI egyik munkatársa is felfigyelt. A multicég olyannyira fantáziát látott bennük, hogy 1991 végén mindjárt hat nagylemezre szóló szerződést írt alá velük. S meggyőzte őket, hogy a Talking Heads egyik dalának címe alapján a zenekart kereszteljék át Radioheadre.

Az 1992 márciusában megjelent első EP-jük még nem keltett különösebb feltűnést, a még ugyanebben az évben piacra dobott kislemez, a Creep váratlan és elementáris amerikai sikere viszont még a kiadót és a zenekart is megdöbbentette. Ebben nyilván nagy szerepet játszott, hogy kezdeti zenei világuk közel állt az akkoriban népszerűvé váló grunge-hoz (egyes kritikusok úgy is cikizték őket: „Nirvana-lite”), illetve hogy a dalhoz készített videoklipet előszeretettel forgatta az MTV. Sokáig úgy tűnt, a tengeren túli sikerek ellenére Angliában nincs sok keresnivalójuk, a brit zenei média figyelme ekkoriban szinte kizárólag a britpopként elhíresült vonulatra (Oasis, Blurt, Pulp, Suede) és körére korlátozódott. Az 1995 májusában megjelent második Radiohead-lemezzel (The Bends) azonban mégiscsak sikerült áttörni ezt a falat. Aztán 1997 júniusában jött az OK Computer, amely több szempontból is mérföldkő lett a zenekar életében: egyfelől az első korongjuk, ami vezette a brit albumlistát, és addigi legnagyobb kereskedelmi bevételüket hozta, másrészt az addigi gitárcentrikus alterockos megszólalásukban erőteljesen megjelent az elektronika, s az eredmény igen jelentős kritikai elismerést aratott.

Fura mód (vagy pont ezért) nem sokkal ezután kerültek a gödör legmélyére, Thom Yorke később bevallotta, gyakorlatilag a feloszlás határán álltak, olyan feszültség és frusztráció gyűlt össze az együttesben és magukban a tagokban külön-külön is. Aztán terápiaként mégiscsak megcsinálták a kísérletezőbb szellemű, radikálisabb hangzású Kid A-t (2000) és az Amnesiacot (2001), eljutva ezzel - kissé paradox módon - kereskedelmi és művészi sikereik csúcsára. Mégha a folyamatosan útkereső, egyre elektronikusabb hangzás, a hagyományos popdalszerkezet folytonos feszegetése és felrúgása, a kortárs avantgárd, a pszichedelia és zajzenei hatások felerősödése meg is osztotta a rajongókat.

Aztán 2005-ben egy, ezekhez képest konvencionálisabb lemezzel (Hail To The Thief) rukkoltak elő, ezzel teljesítették is az EMI-nál a tizenhárom évvel korábban kötött szerződésüket. 2007 októberében pedig azzal írtak poptörténelmet, hogy (az amúgy ismét könnyebben befogadható) In Rainbows című új lemezük anyagát mindenki számára letölthetővé tették, teljes mértékben a vásárlókra bízva, hogy mennyit fizetnek érte.

Az EMI még a válás után jelezte, hogy a náluk megjelent anyagokból válogatás CD-t, illetve a klipekből DVD-t készít. „Pocsékolásnak tartom, hogy best of lemezt adnak ki, hiszen nem is voltak igazi slágereink - nyilatkozta ezzel kapcsolatban Thom Yorke. - Nem értem, mi a céljuk ezzel, ha bennünket is megkérdeztek volna, akkor össze lehetett volna hozni egy jó anyagot. De most úgy tűnik, semmit sem tehetünk.”

Thom Yorke persze jogosan háborog, az eredmény azonban egyáltalán nem lett rossz, sőt! Annak ellenére, hogy a kiadvány kizárólag a kislemezen is megjelent (siker)dalokra koncentrál (ennek megfelelően aránytalanul felülreprezentált a The Bends és az OK Computer), a bő hetven percnyi anyag jól szerkesztett és erős hallgatnivaló. S mint a jobb best of-kiadványok, ez is kellő kedvet teremthet a zenekarral csak most ismerkedők számára az életmű behatóbb tanulmányozásához.