A kilencvenes évek triphop hullámához sorolt, bár onnan eléggé kilógó Portishead tagjai eddig kizárólag akkor jelentettek meg új stúdióalbumot, ha valóban úgy érezték, erős és kellően formába is öntött a mondanivaló. 1991 óta íródó történetük során mindössze kétszer volt példa erre, a legutóbbinak is már lassan tizenegy éve. A folytatásra tehát elég sokat kellett várni. De kétségkívül megérte. A Third ugyanis a 2008-as esztendő egyik legegyénibb, legerősebb, legjobb lemeze lett.

Az album amúgy már tavaly októberben szinte teljesen kész volt (legalábbis ezt jelentették be akkor), mégsem siettek a kiadásával, inkább eltették késő tavaszra. Olyannyira nem kapkodtak, hogy előbb inkább élőben tesztelték a közönség reakcióját, s a popbizniszben szokatlan módon csak a szigetországi és európai sorozat végén dobták piacra. Ami kereskedelmi szempontból elég érthetetlen, viszont így a friss dalok valóban újként hathattak mindenki számára. Még akkor is, ha a világháló révén a turnén készült amatőr koncertfelvételek hamar közkinccsé váltak.

A Portishead tagjai tehát tizenegy év szünet után adtak ki új stúdióalbumot, igaz, korábban sem voltak az a nyomulós fajta. Popzenében szokatlan módon gyakorlatilag három generációt képviselnek: a multiinstrumentalista-producer Geoff Barrow 1971-ben, az énekesnő Beth Gibbons 1965-ban, a gitáros Adrian Utley pedig 1957-ben született. Ráadásul három zenei világból érkeztek: Barrow akkoriban remixei révén már szűk szakmai körben ismertnek és elismertnek számított, Gibbons kocsmákban és bároknak énekelt nemzetközi slágereket, Utley pedig korábban a Jazz Messengers tagjaként szerzett nevet és tapasztalatot magának.

A Bristolhoz közeli tengerparti városkáról elnevezett trió első lemezét 1994-ben Dummy címmel publikálta, de miután nem csak hogy nem keresték a média kegyét, de egyenesen elzárkóztak az újságíróktól, az album híre viszonylag lassan terjedt. A helyzeten sokat javított a kislemezekhez (Numb, Sour Times) készített különös atmoszférájú klipek, amelyeket előszeretettel forgatott az MTV, s amelynek köszönhetően a Portishead előbb Angliában, majd Amerikában is igen népszerű lett underground/alternatív körökben. Mi több, a mainstream Top 40 alsó régiójába is bekerült a korong. A Dummy nemcsak a rockmagazinok éves összesítésén végzett mindenhol az élmezőnyben (a brit fiatalok számára irányadó NME-ben egyenesen az év lemeze lett), de 1995 elején megkapták érte a komoly szakmai presztízs jelentő Mercury-díjat, olyan agyonsztárolt csapatokat maguk mögé utasítva, mint az Oasis, a Blur, a Pulp vagy a Suede.

A Portishead erősen egyéni dalaiban Gibbons fájdalmas éneke és Utley jazzes ízű gitárjátéka meglepően természetes módon szervesültek Barrow hiphopos, sampleres, zörejekkel és effektekkel telített zenei kísérleteivel. Mindezt mérhetetlen melankólia és a kémfilmeket jellemző szorongás hatotta át, mely úgy borzolta és taszította az embert, hogy közben reménytelenül vonzotta és magával sodorta. S ez a Massive Attack belassult ütemeit jazzes, acides elemekkel ötvöző, sötét tónusú világ egyszerre tudott népszerű lenni az elektronikus zene és az alternatív rock híveinek körében

A három évvel később kiadott címnélküli második album tulajdonképpen ezt a vonalat erősítette tovább, több slágerrel (Cowboys, Over, All Mine), több kísérletezéssel, több klausztrofóbiával. Ezt követően CD-n és VHS-kazettán még kiadták a Roseland Ballroomban a New York Philharmonickal adott, egyszerinek szánt koncertjük anyagát, majd - anélkül, hogy hivatalosan bejelentették volna - visszavonultak a további közös munkától.

A következő években Barrow és Utley főként producerkedett, Gibbons meg az egykori Talk Talk-tag Paul Webb-bel adott ki közös lemezt. 2005 februárjában a bristoli Tsunami Benefit Concerten azonban ismét felléptek együtt, és nagyjából ekkor nyilatkozták, hogy elkezdtek dolgozni az új albumon. Nos, hát igazán nem kapkodták el, majd három évet szöszmötöltek rajta, de az eredményt hallva kétségtelen, hogy érdemes volt.

Ahogy pályájuk során már megszokhattuk tőlük, ezúttal is fittyet hánytak a kereskedelmi szempontoknak (nem is értem, miért vállalta be a Universal a kiadását), kizárólag művészi szempontok vezették őket. Nem akarták eddigi lemezeik kópiáját megcsinálni, se az aktuális trendeknek megfelelni, egyszerűen csak azt szerették volna megmutatni, mire képes a Portishead napjainkban.

A Third egyáltalán nem könnyű hallgatnivaló. Első nekifutásra nehezen emészthető, mégis, annyira fura, izgató és gyakorta magával ragadó, hogy az ember folyamatos késztetést érez az újabb próbákhoz. Ahogy minden erős és időtálló albumhoz, ehhez is idő és ráhangolódás kell, míg kellőképp feltárja értékeit. Nincs rajta valódi sláger (ha nagyon erőltetjük, legfeljebb a Hunter és a We Carry On lehetne az), könnyen megjegyezhető refrén, ringató triphopos ritmus, könnyed pophangulat. Sőt. Tele van szokatlan hangással, torzított hangokkal, idegőrlő (ipari) zajokkal, váratlan váltásokkal. Mégis, a végén az egész összeáll egységes egésszé, egy olyan részletgazdag, fajsúlyos művé, amely könnyen lehet, hogy ismét az év lemeze lesz.