Belgium nemzetközileg talán legismertebb popzenei csillaga, Dani Klein gyakorta eltűnik, de azért mindig visszatér - ha nem is új anyaggal, de legalább egy válogatáslemezzel vagy videóanyaggal. S bár az ezredforduló után sűrűn hangoztatta, hogy turnézni már nem fog, az elmúlt három évben azért elég sok koncertet adott világszerte, köztük 2005 nyárelején Budapesten is. S szinte napra pontosan három évre rá, június 8-án visszatér a „tett” helyszínére, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, hogy ezúttal egy akusztikus koncert keretében idézze fel mindazt, amiért számon tartjuk.

A koncert persze nem Dani Klein, hanem Vaya Con Dios néven van meghirdetve, de ennek tizennyolc éve igazából nincs jelentősége, azóta az 1986-ban trióként alakult zenekar egyértelműen az erős akaratú énekesnő egyszemélyes vállalkozása. Az egykori társak közül a gitáros Willy Lambregt közvetlenül az 1988-as debütáló album megjelenése után távozott, két évvel később a bőgős jóbarát, Dirk Schoufs ment el. Dani attól kezdve minden szálat a saját kezébe vett és tartott, nem csak a profilt és a hangzást határozta meg, de még a lemezborítókat is teljesen kisajátította.

1996-ban aztán Dani Klein - kilenc év kemény munkával, négy albummal, hétmillió eladott példánnyal és megszámlálhatatlanul sok turnéval a háta mögött - úgy érezte, itt az ideje megállni, egy kicsit megpihenni, átnézni, mi mindent hozott társaival össze Vaya Con Dios név alatt. Az ilyen jellegű áttekintés kétségkívül legegyszerűbb módját választotta: csokorba gyűjtötte a leginkább sikeresnek vélt műveket, bizonyos elvek szerint összerendezte őket és az eredményt két részben - időben elhúzva - a rajongók számára is hozzáférhetővé tette.

Már ekkor sejteni lehetett, hogy ez a két válogatáslemez egyben a Vaya Con Dios hattyúdala, Dani sem erőltette tovább a feleslegest, új társaival - Thierry Plas (gitár), Marc Ysaye (dob), Werner Braito (harmonika) - inkább új néven (Purple Prose) próbálkozott tovább. Munkamódszere változatlan maradt: melodikus ötleteit megosztotta az éppen aktuális társakkal, s velük közösen rajzolta meg az azokhoz szükséges zenei hátteret. De míg korábban a Vaya Con Dios-szal kis élettörténeteket mesélt, a Purple Prose-zal inkább csak képeket villantott fel, hol melankolikusan, hol életvidáman, hol visszafogottan, hol frenetikus, mikor hogy gondolta érdemesnek. A stiláris és hangulati változatosság mellett persze a tőle megszokott nyelvi sokszínűséget is hozta, hisz - mint többször mondta - a szavak nála mindig a pillanatnyi hangulat függvényei.

Dani azonban sosem volt az az a fajta, aki egy-egy férfit sokáig megtűrt az oldalán, így a Purple Prose sem lett hosszú életű, gyakorlatilag kiadtak egy lemezt, oszt viszlát. Aztán saját bevallása szerint igyekezett mindent elintézni, amire korábban nem jutott ideje. Többek között befejezte a középiskolát, majd pszichoanalízist és filozófiát tanult az egyetemen. S turistaként is körbenézett egy kicsit a világban, Indiától Afrikáig.

2004-ben Dani Klein azonban úgy gondolta, mégiscsak jó hívó szó, erős márkanév a Vaya Con Dios. Írt hát néhány új dalt, plusz feldolgozott pár tradicionális nótát, bónuszként mellétett egy Erik Satie-stílusgyakorlatot és mindezeket The Promise címmel kiadta lemezen. Partnernek meg meglepetésre nem a korábban megszokott multit, hanem egy független kiadót választott. A zenei világ azonban maradt: mindenfelé zenekultúrából merítgetett, énekelt rajta spanyol, franciául, angolul, sőt egy dalt németül is.

Az album megjelenését követően pedig - korábbi nyilatkozataival ellentétben - mégiscsak visszatért a színpadra. S az azóta eltelt három évben gyakorlatilag folyamatosan koncertezik, igaz, visszafogottabb intenzitással. Közben pedig tavaly, a huszadik évforduló kapcsán ismét emlékezett egyet: dupla CD-re ismét összerendezte pályafutása legfontosabbnak vélt huszonegy slágerét, mellé pedig DVD-n hozzátette az egyik 2006-os koncertjének anyagát, melyen új társaival - Thierry Van Durme (gitár), Sal La Rocca (bőgő), William Lecomte (zongora), Hans van Oosterhou (dob) - akusztikus, jazzes köntösbe bújtatta a régi dalokat. Ismét csak bebizonyítandó, hogy Dani Klein mégiscsak az egyik legjobb példája annak, hogy mennyire sokszínűen és sokféleképpen lehet megközelíteni mindazt, amit kellemes, de igényes popzenének hívunk.