Elmennek Bonóék ezzel a fenébe! - kívánkozott ki az emberből 1997 tavaszán a U2 kurrens albumának első hallgatás után, aztán a többszöri nekifutás ebből az indulatból jócskán visszavett. A Pop az év egyik legjobban várt lemeze volt, legalábbis ezt próbálták a gigantikus promóciós kampány során elhitetni velünk. A négy dublini világpolgár uralta az aktuális pop- és rocklapok többségének borítóját, az elektronikus médiában is szüntelen ott feszítettek, és kellően magabiztosan nyilatkozgattak. Az album sajtótájékoztatóján - amit stílusosan egy New York-i óriásáruház női fehérneműosztályán tartottak - Bono például kijelentette: „Ez a banda mindig nagy akart lenni. Olyan nagy mint a Beatles, a Who, a Pistols.”

A Pop zeneileg a kor kihívásaira próbált reflektálni. Az egykori puritán U2-megszólalás itt teljességgel felszívódott a csúcstechnika dzsungelében, nem csak a hangszerek kaptak gellert a sok effekttől, hanem az ének is. Bonóék követték a kor szellemét, mondhatnánk rá jóindulatúan, rosszmájúan pedig hozzátehetnénk: kizárólag csak a sikerirányzatokat. A Prodigy fémjelezte technót, a Massive Attack által kitaposott triphopot és a kontinenst akkoriban még elkerülő britpopot.

Az új lemezt kísérő PopMark-turné 1997 áprilisában Las Vegasban kezdődött, szűk egy évig tartott, s ezalatt Észak-Amerika, Európa, Japán és Dél-Kelet-Ázsia stadionjait érintette és töltötte meg. A végül hatvankét koncertből álló, rekordbevételt hozó - de közben komoly pénzösszegeket felemésztő - sorozat rendkívül döcögve indult, a nyitó koncertet nemcsak a kritikusok, de maguk a muzsikusok is egyszerűen pocséknak minősítették, s még hónapokba telt, mire igazán gatyába tudták rázni a produkciót.

Miként a dobos Larry Mullen Jr. rámutatott: „A turnét lefoglaltuk, mielőtt a lemezt befejeztük volna, ami elég furcsa tőlünk, akik már ilyen régóta dolgozunk a szakmában. Képzeld el, hogy az egész világon körbehurcolod a segged, és egy olyan lemezt népszerűsítesz, amiről érzed, hogy nincs befejezve.”

A koncertkörút nagy részét tehát felzárkózással töltötték a tagok. Amikor csak tudtak, gyakoroltak, finomítottak, alakítgatták a dalokat. S valójában csak ennek köszönhető, hogy az egész nem fulladt komoly fiaskóba.

„Nagyjából a turné felénél tartottunk, mire sikerült rájönnünk, hogyan kell összerakni az előadást - reflektált a gitáros The Edge. - Sok számot áthangszereltünk. Viszonylag korán kihajítottuk a Do You Feel Lovedot. A Discotheque-et erősen átstrukturáltuk. A Staring At The Sunt lecsupaszítottuk, hogy csak egy akusztikus duett maradt belőle. A Gone-nak új gitártémája lett. A Velvet Dresst magasabban játszottuk és közvetlenebbé vált. A Mofóból majdnemhogy metál lett. A Miami sokkal sötétebb tónust kapott. A lemez átdolgozását csak a Last Night On Earth és a Please élte túl - bár az utóbbi új befejezést kapott.”

Nem segített számukra az sem, hogy az album első promóciós anyaga, a Discotheque című dalhoz készült videoklip a maga csillogó-flitteres Village People-ös diszkóparódiával szintén nem lett kellően átgondolva, illetve kivitelezve. Iróniának vérszegény volt, image-nek meg kifejezetten rémisztő, így jóindulatúan is csak annyit mondhatunk rá, hogy ez akkor nem jött össze nekik.

Pedig, miként Paul McGuinness, a zenekar menedzsere a 2006-ban megjelent U2 By U2 könyvben felelevenítette: „Hatalmas ambícióink voltak a Poppal. Azt akartuk, hogy ez az előadás lekörözze a Zoo TV-t. Készen álltunk megvásárolni bármilyen új technológiát, amire csak rátehettük a kezünket. Willie Williams hozta ezt a hatalmas, aszimmetrikus képernyőt, amelyet néhány montreali lángelme fejlesztett ki, akik óriási, villogó térképeket gyártottak vasúthálózatok és erőművek számára. Volt egy tükörfelületű, citrom formájú űrhajónk, amelynek belsejéből érkezett a banda a színpadra. Szándékunk szerint a hatalmas koktélkeverő pálca és a sárga McDonald's-stílusú boltív mind a rock and roll őszinteségéből űzött tréfát, és ironikusan csúfolta a popkultúra felszínességét. A közönség egy része egyáltalán nem értette az általunk viccesnek szánt dolgokat, és sokan közülük valószínűleg a mai napig úgy gondolják, hogy a McDonald's szponzorálta a turnét.”

Bármi is volt viszont az eredeti szándék, a produkció egyaránt erősen megosztotta a közönséget és a kritikusokat. Talán azért is, mert Bono és társainak sztárstátusza ekkor már régóta vitathatatlan volt, akárhogy karikírozták, akárhogy játszottak rá, a nemzetközi rockestablishment oszlopos tagjának számítottak. Egy embertelen gépezet kíméletlenségét és perverzitását akarták pellengérre állítani, de ez sokszor eléggé fordítva sült el. S miként a mondás is tartja: ne sokáig hülyéskedj fiam, mert úgy maradsz.

Az ambivalens érzések mindenesetre az 1998 augusztusában az edinburgh-i fesztiválon bemutatott, később VHS-en, most pedig DVD-n publikált turnéfilmet megtekintve is megmaradtak. Pedig ennek az anyagát már a sorozat vége felé, 1997 decemberében vették fel Mexikóvárosban, ekkorra már kellőképp egyberázódott a produkció. De ez is azt illusztrálja, hogy a U2 ebben az időszakában elsősorban a látványban utazott. Javukra legyen viszont írva, hogy ezt ellensúlyozandó a legközelebbi, 2001-es Elevation turné során szándékosan kisebb csarnokokban játszottak, és produkciójukban ismét nagyobb szerepet kapott a zene.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

U2 - Ernyedtség és féktelen pörgés >> - cikk, 2001. július