Mick Jagger? Ki az? Nem egy autóversenyző? - kérdezett vissza állítólag az őt faggató újságírónak a hatvanas évek végén Gerald Ford egykori amerikai elnök. Pedig a Rolling Stones frontembere már akkor is több volt múló tinédzseridolnál. Azóta pedig senki sem vitatja: a XX. századi popkultúra kikerülhetetlen figurája ő. Ma hatvanéves.

Bár négy évtizedes pályafutása során több szólólemezzel is próbálkozott, munkássága elválaszthatatlan a Rolling Stonestól. Attól a londoni kvintettől, amely sokáig a Beatles mögött próbálta meg kimozogni a maga helyét. A forradalmiságában is simulékonyabb liverpooli négyessel szemben ők voltak a rossz fiúk. Zeneileg persze nem lehet a két korszakalkotó zenekart egy kalap alá venni, a Stones-dalok sosem voltak anynyira sokrétűek, annyira lecsiszoltak mint Lennon és McCartney kompozíciói, de ez nem is volt cél: a Satisfactiont, a Jumpin' Jack Flasht, a Sympathy for the Devilt vagy a Gimmie Sheltert sokkal inkább megélte az ember, semmint esztétikailag elemezte. Ők voltak a fiúk, az utca másik oldaláról. Akik a lányoknak már nem azt énekelték, hogy Meg akarom fogni a kezed (I Wanna Hold Your Hand), hanem azt, hogy Szeretkezni akarok veled (I Just Wanna Make Love To You).

Az első Rolling Stones-fotók persze még nem ezt sugallják, a kor követelményének megfelelően menedzserük őket is uniformisokba parancsolta. E képek alapján igazából még az sem egyértelmű, ki az igazi sztár a bandában: a többség akkor inkább a szőke Brian Jonesra tippelt, nem a harcsaszájú, kissé idiótán vigyorgó Jaggerre. Aztán a hatvanas évektől az imidzs egyre vadabb lett, Jagger pedig egyre agresszívebb, és Jones 1969-es halálát követően már minden kétséget kizárólag ő volt a Kis Vörös Kakas.

A Stones nemcsak legfőbb riválisát élte túl, hanem az egész maradék XX. századot, a punk-attakot és a diszkópestist éppúgy, mint az újhullámot, a grunge-ot. Időről időre ma is útra kelnek, újabb lemezt, turnét préselnek ki magukból. A frissnek szánt korongokon új hangot persze senki se keressen, a rajongók régóta kívülről fújják a fordulatokat, a szokásos megszólalást és színvonalat azonban hozzák az öregfiúk.

Amíg az enyém a címlap, nem érdekel, mint írnak rólam a 96. oldalon - harsogta Jagger évtizedekkel ezelőtt, de azért a hírek szerint nehezen viseli, hogy szólópróbálkozásai visszhangtalanok maradtak. Legutóbb két éve adott ki önálló anyagot, a Goddest In The Doorway a negyedik kísérlete, és az ember erős önkontroll alatt sem írhat róla mást: agyonhangszerelt, arc nélküli dalok sorjáznak sorban, unalmasan. De nem ő lett volna, ha a lemezen - talán önigazolásként - fel nem vonultat egy rakás világsztárt, Bonótól Lenny Kratitzen át Pete Townshendig.

Időnként a színpadon lenni jobb, mint egy orgazmus. Időnként meg egy orgazmus jobb, mint a színpadon lenni - nyilatkozta 1972-ben, és nyilván ezt mondja most is. Hatvanévesen is bámulatos showman, 178 centiméteres energiabomba. Tavaly fennállásuk negyvenedik évfordulója apropóján vették nyakukba a világot, és bár ennyi tapasztalattal és ekkora csapattal a hátuk mögött ritkán hibáznak, nekik tulajdonképpen elég, ha megszólalnak - bárhol, bármikor sikert aratnak. Magyarországra eddig egyszer, 1995-ben jöttek el, és majdnem úgy volt, hogy ezen a hétvégén szintén begördülnek. Ám  két konkurens mobilcég képtelen volt felülemelkedni az üzleti érdekeken.

Pedig akkor most Jagger nem Prágában, hanem Budapesten ünnepelte volna hatvanadik születésnapját.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Érzelmes öregfiúk >> - kritika, 2001. december