Idén ötven éve annak, hogy megjelent az Anthology '64, rajta a születőben lévő modern magyar jazz 13 lemezképes formációja játszott – az akkori színvonalnak megfelelő jazzt. Voltaképpen csak a felvételek idején külföldön dolgozó Lakatos „Ablakos” Dezső és Balogh „Csibe” Jenő, illetve az önálló albumát  ekkoriban készítő Szirmay Márta hiányzik ahhoz, hogy teljes lehessen a kép. S persze, a dupla nagylemezt türelmesen végighallgatva az is egyértelmű, az Anthology ’64-en a zenei spektrum  meglehetősen széles: azon a hardbopos Garay Trió éppúgy megtalálható, mint a klasszicizáló Concert Jazz 5, vagy a bátran kísérletező, az avantgárdhoz húzó Szabados Trió.

Ez a könyv azonban nem csak az azóta eltelt fél évszázad legfontosabb műfajtörténeti eseményeit, szereplőit, folyamatait, dokumentumait igyekszik bemutatni, hanem azt is, hogy mi volt ennek az előzménye. Hogy az egykoron New Orleans­ban született, majd a harmincas évekre Amerikát meghódító jazz hogyan jelent meg – mintegy a szabadság szimbólumaként – a két világháború közötti Európában, így Magyarországon is. Hogy miként tiltották először a németek, majd az oroszok és miként vetették be „kulturális trójai falóként” az amerikaiak. Hogy mindezek ellenére miként élt tovább az ötvenes évek fővárosi éjszakai életében, majd miként csúszott át a tiltottból a tűrt kategóriába, s tör(hetet)t a felszínre a hatvanas évek legelején. S hogy a kezdeti óvatos lépésektől, a szakmai berkekben csak Dália Klubként emlegetett, alig másfél évet megélt Ifjúsági Jazz Klubtól, a Modern Jazz lemezsorozattól és a mára a felsőoktatás részévé váló jazztanszak megalakulásától mennyire göröngyös, ám rengeteg színes egyéniséget és produkciót felmutató utat járt be a műfaj, mire eljutott odáig, ahol mostanában tart.

Ebben a témakörben az elmúlt évtizedekben persze több fontos kötet látott idehaza napvilágot. Mindenekelőtt Gonda János számos újrakiadást, bővítést és frissítést megélt munkája, amelynek legutóbbi változatát – Jazzvilág néven – 2004-ben jelentette meg a Rózsavölgyi Kiadó. Ez 600 oldalas, elsősorban a szakmának szóló mű azonban szinte kizárólag a műfaj nemzetközi történetére és az improvizáció elméletére fókuszál, benne a szerző mindössze 30 oldalt szentelt a hazai művészek, események, folyamatok bemutatására. A másik fontos jazztörténeti könyvet a legismertebb hazai jazzkutató, Simon Géza Gábor jegyzi, az 1999-es Magyar jazztörténet című műve azonban egyrészt jazzberkekben azóta heves vitákat kavar (erről bőségesen lesz szó később), másrészt jószerivel csak a modern jazz hatvanas évekbeli megjelenéséig követi a folyamatokat. S persze ott van Turi Gábor 1983-as Azt mondom: jazz című interjúkötete, amely máig hiteles forrásanyag a jazz ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbeli története iránt érdeklődők számára (magam is számos helyen idézek belőle).

A magyar jazz története mindenesetre a műfaj teljes hazai történetét igyekszik átfogóan feldolgozni, miközben röviden a nemzetközi folyamatokra is kitekint. Szándékaim szerint nemcsak a szűk szakmához, hanem a szélesebb nagyközönségnek szól, szakszerű, de közérthető, olvasmányos stílusban. Egyszerre kultúrtörténeti munka, szakkönyv és olvasmányos „sztori”, melyet reményeim szerint nemcsak a közművelődésben, az oktatásban és a médiában dolgozók használhatnak alapvető forrásként, hanem a műfaj iránt érdeklődők is élvezettel forgatnak.

Tartalomjegyzék >>