Tizenhárom éve van a pályán. Tizenhárom év kudarcokkal és sikerekkel teli folyamatos küzdelem. Betiltások, kitiltások, feljelentések, gumibotok és könnygáz-spray-k szegélyezték ezt az utat. Földes László azonban füle mögé simította a haját, s dolgozott tovább. Nem a közönség igényével törődött - bár néha ez szerencsésen találkozott az elképzeléseivel -, hanem az elvégzendő munkával. Tizenöt évet várt arra a pillanatra, hogy többszöri próbálkozás után végre saját együttesével színpadra állhasson. Nevezték már prófétának, rockköltőnek, paranoiás őrültnek, az ifjúság megrontójának, gazembernek, lázítónak, ellenzékinek, sőt kommunista fattyúnak is. Azt viszont mindenki elismerte, hogy a blues-zene magyarországi népszerűsítésében elévülhetetlenek az érdemei. Nem törődött stílus- és divatirányzatokkal, hanem makacsul járta a maga útját. Sebők János írta róla annak idején: „Nemzedéktársai íróasztalok mögött ülnek, ő felnőtt fejjel is maradt, aki volt, közép-európa hobó, egyike a beatnemzedék utolsó mohikánjainak.”

Sorsdöntő napokban, 1945 február 13-án született Budapesten Apja a háború alatt aktív antifasiszta és meggyőződéses kommunista volt, aki elvei mellett a változások ellenére mind a mai napig kitart, s jelenleg is tagja az MSZMP-nek. Hobo eleinte szintén lelkes úttörő, de később, különösen 1956 után fokozatosan szembefordult apjával, és 16 éves korában elment a szülői háztól. 1978 júliusában aztán egy sashalmi szenespincében megalakítja zenekarát, a Hobo Blues Band-et, amely a folyamatos tagcserék és válságok ellenére ma is él és virul. Tizenegy nagylemez - köztük négy dupla -, két könyv, néhány előadás és megszámlálhatatlanul sok koncert az eddigi mérleg. A tavalyi Tábortűz mellett című dupla nagylemezük a szakma szerint az év legkiemelkedőbb produkciója, amelynek jelentőségét sokan - méltán - az 1984-ben megjelent Vadászat-éhoz hasonlítják. Kicsit megkésve, idén májusban mutatták be színpadi változatát a Budapest Sportcsarnokban -óriási sikerrel.

Negyvenhat évesen is fáradhatatlanul nyomja dögös bluesait, kántálja - József Attila, Pilinszky János, Allen Ginsberg, Jim Morrison - verseit és hírdeti az igét: „Úton lenni boldogság, megérkezni a Halál”. Nemrég két bartájval, Jordán Tamással és Márta Istvánnal közösen önálló József Attila-estet készítettek, amelyet ősszel mutatnak be a Katona József Színházban.

* * *

Amikor a Magyar Rádió stúdiójában először találkoztunk, egy beképzelt, önnön szerepében tetszelgő, begyakoroltan spontán sztárra számítottam, aki a maga területén a legjobbnak tartja és hírdeti magát. Földes László személyében azonban egy érzékeny, az élet apró dolgaira is fogékony és a rengeteg kudarc ellenére kamaszosan optimista embert ismerhettem meg. Aki tisztában van az erényeivel és hibáival, bevallottan súlyos exhibicionizmusával és konok természetével.

Az akkori beszélgetést természetesen újabbak követték, miközben a rádióstúdiót Hobo Rolling Stones-poszterekkel díszített szobája váltotta fel. Kényelmesen hátradőltünk a fotelekben, kortyolgattuk az almalevet, s a „bohóc” a maga nagy és széles gesztusaival elkezdett mesélni. Időnként fellállt, feltett valami bluesmuzsikát, az egyik kispárnát az ölébe kapta és folytatta.

Ma már kevésbé dühös és kevésbé gúnyos, mint annak idején. Talán azért is, mert hosszú évek után ismét boldog családi életet él. Második feleségével, Igó Évával, tizennyolc éves fiával, valamint Éva tizenkét éves lányával két évvel ezelőtt sikerült végre beköltözniük új otthonukba, egy átlagos első kerületi lakásba. Időközben édesapjával is rendeződött a viszonyuk: az „öreg” mára már megbékélt azzal a gondolattak, hogy legidősebb fia nem történész vagy autószerelő lett, mint a testvérei, hanem  zenebohóckodással próbál kenyeret keresni. Hobo szavaival élve, megnevetteti, megtáncoltatja az embereket, csábítgatja a lányokat, néha beszív, tűri a fenékbe rúgást, pimaszabb tréfáinál félve hátranéz, hajlongás közben nyelvet ölt, a tapsért káromkodik, a pénzért imádkozik, zenében fürdik, szeretetben törülközik, félelméből gúnyt űz.

* * *

• Aznap születtél, amikor az orosz csapatok felszabadították/megszállták a magyar fővárost. Ezáltal végigélted, sőt túlélted a szocializmust.

Még negyvenéves koromban sem hittem, hogy a rendszer még az én életemben megbukik. Tudtam, hogy egyszer vége, de azt nem, hogy ezt meg is élem.

• Pedig a családod az előző rendszerben nem igazán szenvedett - apád többek között belügyminiszter-helyettes is volt.

Már negyvenhat éves vagyok, de ezt mindig megkérdezik. Jöjjön hát a „legenda”. Tizenhat éves koromban Veszprémbe kerültem kollégiumba, s az érettségi után már anyagi értelemben is függetlenné váltam a családtól. Apámnak nem volt elég ideje a családjával foglalkozni, ezért félreismert engem. Nem látta az adottságaimat, a készségeimet, a természetemet. Politikai téren pedig gyökeresen mások voltak a nézeteink.

• Pedig te alapjában véve nem vagy politikus alkat.

Ez inkább csak egyfajta ellenállás volt. Tudtam, hogy amit ő képvisel, az számomra elfogadhatatlan. A politika sosem érdekelt igazán, s szerintem fontos lenne, hogy minél kevésbé legyen jelentős az emberek életében, hiszen annál szabadabbak lennének. A pénz nagyon mocskos dolog, de a politika még annál is mocskosabb.

• Pedig lehettél volna parlamenti képviselő is...

Való igaz, a Fidesz és az SZDSZ is megkeresett, hogy induljak a színeikben. Egész konkrétan megjelölték, hogy elsősorban a hátrányos helyzetű fiatalokkal, az ifjúsági bűnözéssel és az oktatással kellene foglalkoznom. Azzal, amihez középiskolai tanári képzettségem van, s amihez a hetvenes évek elején magam is kedvet éreztem. De akkoriban a hosszú hajam és a hozzáállásom miatt mindenhonnan kirúgtak. Zenészpályafutásom alatt azonban személyes kapcsolatba kerültem a fiatalokkal, kérésre több intézetben és börtönben is jártam. Próbáltam segíteni, hogy ne szedjenek gracidint, ne szipózzanak, hogy a bűnöző gyerekek kollégiumában embereljék meg magukat, nehogy börtönbe kerüljenek. Volt akit rugdostam, hogy esti-iskolába járjon; minden nap az iskola elől fel kellett hívnia. Volt persze, hogy felhívott, mégsem ment be, de legalább megpróbáltam. Konkrét esetekben tehát hajlandó voltam és vagyok segíteni, én azonban nem utazom ebben. Ez az élet -  csinálni jobb, mint beszélni róla. 

• Azért nem vállaltad a képviselőséget, nehogy valamelyik párt politikai célokra használhasson fel?

Pontosan. Ma kifejezetten zavar, hogy mindig azt hallom, hogy valaki népnemzeti, a másik kozmopolita satöbbi. Amennyire lehet, igyekszem kizárni ezeket az életemből. Többet gondoltam a "régi ellenzékről", mint hogy a kommunizmus végeztével egymásnak ugranak. Nagyobb toleranciát, több egymás iránti tiszteletet és szeretetet, valamilyen öszetartást, összetartozást tételeztem fel, nem azt, amit az országra ma is jellemző állapotok mutatnak.

• Térjünk vissza oda, amikor 16 évesen sikerült elkerülnöd otthonról. Meglehetősen „jó” családot hagytál magad mögött.

Egyike voltam azon kommunista családból elfajzott csavargóknak, akik el tudtak jönni a felső tízezerből. Ez nagyon látványosnak tűnik, de hozzá kell tennem, iszonyú pocsék volt megélni. Az egyik helyről eljöttél, a másik helyre nem tartozhattál, mert nem oda születtél. Lógtál a levegőben. Ezek borzalmas és kudarcokkal teli évtizedeket jelentettek. Azt hiszem, azóta jövünk ki igazán jól, amióta számára is bebizonyosodott, hogy az is becsületes út, amit én járok. Most, amikor a politikai kérdések más megvilágítást kapnak, másképp értékeli az eddigi tevékenységemet. Soha nem kérdőjeleztem meg apám útját, de én is szerettem volna a magamét járni.

• Veszprémben a Vegyipari Technikumban érettségiztél le. Mihez kezdtél utána?

Visszajöttem Budapestre, s miután ez volt az egyetlen szakma, amiben el tudtam helyezkedni, elmentem az Egyesült Izzó Lámpakémiai Üzemosztályára vegyésztechnikusnak havi ezeregyszázért. Reggel héttől délután négyig, egészen 1963-ig Később elvittek katonának, majd másfél évet jártam a bölcsészkarra, de a hosszú hajam  és renitens viselkedésem miatt kirúgtak. Aztán, amikor "közveszélyes munkakerülésért" bámikor elvihettek volna, dolgoztam a Chinoinban, a Kőbányai Gyógyszergyárban, nyomdában is, de mindenhol összezördüléseim voltak a hosszú hajam miatt.

• Ennyire fontos volt számodra?

Szerettem a hosszú hajat, olyan volt mint a zászló. S azért is, mert ütöttek-vertek érte, és miután ösztönlázadó voltam, ez még makacsabbá tett. Nagyon kemény csatákat vívtam miatta, még az egyetemen is előfordult, hogy hazaküldtek vizsgáról.

• Apád nem segített abban, hogy folytathasd?

Nem akartam folytatni. Igazából azért rúgtak ki, mert nem érdekelt.

• De segített volna?

Nem jutott eszembe, hogy a segítségét kérjem. Sosem kértem tőle.

• Nem is kaptál?

Tudtommal nem. Még a rendőrségi balhék idején sem. Tény, hogy a nevem  bizonyos esetekben kisegített, de hogy nem kerültem nagyobb bajba, az csak azért volt, mert semmi olyat nem csináltam, amiért lecsukhattak volna. Ugyanakkor például 1975-ig nem mehettem külföldre. Egy vezető elvtárs gyereke oda ment, ahova akart, engem meg még Szlovákiába sem engedtek ki.

• Miből éltél akkoriban?

Amiből tudtam. Eleinte kollégiumban lakhattam, mert a BEAC-ban, ahol kosaraztam, elintézték. Aztán egy darabig a nagynénémnél, majd az egyik általános iskolai barátomnál - egy ágyban. A 4m x 2,5m-es szobában annyira hideg volt télen, hogy a nagymama, aki a maga csendes, hihetetlenül energikus, kedves módján rengeteg ember életét el tudta volna igazgatni, minden este, ha éppen nem vittünk lányokat, téglát melegített, becsavarta újságpapírba és azzal fűtötte az ágyat. Reggelente pedig vékony zsíroskenyereket kent nekünk mustárral. Mi meg ültünk az iszonyú hideg konyhában az egészen pici sámlikon - a magam 195 cm-ével -, ittuk a forró teát és beszélgettünk. Úgy éreztem magam - úgy is tekintettek -, mintha családtag lennék. Sohasem fogadtak el pénzt, pedig fiatal voltam és nagyon éhes. Ha kerestem egy keveset, mindig vettem egy rakás kaját, hogy viszonozni tudjam a szeretetüket.

Később a Puskin mozi felett, Bereményi Géza egyik barátnőjénél laktam. Óriási, hatvan négyzetméteres, négy méter magas szobákban. Az Országgyűlési Könyvtárban, a jó melegben tanultunk napközben, s esténként, miután akkoriban igen intenzíven barátkoztam a bölcsészkari lányokkal, mindig nagy murit csaptunk. Volt egy Mambo nevű magnóm, s a Rolling Stones Goin' home című számát - több mint tizenegy perc hosszú - felvettem annyiszor egymás után, ahányszor csak felfért a szalagra, és arra csajoztam.  

Gézának nem volt télikabátja, nekem viszont kettő is, így hát nekiadtam az egyiket. Attól kezdve állandóan abban járt, hihetetlen testtartással, és nem lehet leírni azt, ahogy ez az apró ember kinézett az én télikabátomban. Ő aztán befejezte az egyetemet, én nem, de a barátság megmaradt. Bódy Gábor is évfolyamtársunk volt, később együtt filmeztünk l969-ben az Agitátorokban. Amikor Gábor 1981-ben Győrben Szikora Jánossal együtt megrendezte a Hamletet, tervei szerint én lettem volna a Színészkirály. Csak akkor éppen ki voltam tiltva egész Győr-Sopron megyéből. A díszlettervező Rajk Lászlót és Bachmann Gábort még lenyelték, pedig ők nagyon az elvtársak begyében voltak, de azt már nem engedték meg, hogy én is szerepeljek. Így kerültem Miskolcra.

• Ami, valljuk be, számodra csúfos bukást jelentett a színészi pályán. Különösen a premier.

Utólag visszanézve ezt egyáltalán nem bánom. Megtanultam, mit jelent veszíteni. Engem sosem keserítettek el a Kőbányai Jánoséhoz hasonló támadások. Nem kell kiborulni attól, hogy valakit gyűlölnek és ezért mocskolnak, de attól sem szabad az embernek elveszíteni az önkontrollját, hogyha valakit szeretnek és dicsérnek. Én ugyanis ráhagyatkoztam a mások szeretetére és dicséretére, és elhitették velem, hogy jó vagyok, pedig nem voltam az. Borzasztó fontos volt, hogy ekkor megbuktam, mert rájöttem, hogy az embernek kell lennie belső mércéjének. Éreztem, hogy valami nincs rendben, csak nem tudtam, mi. A harmadik előadás után aztán magamhoz tértem abból a sokkból, hogy belesülök a szövegbe, nem tudom rendesen eljátszani az egészet, s rájöttem, hogy nem jó amit csinálok. Itt ismerkedtem meg a mostani feleségemmel, Igó Évával, aki mellém állt és megmutatta a kivezető utat. Találtam valakit, aki szeretett és szigorú volt hozzám. Soha többet nem buktam meg azóta.

• Beszéljünk még az első házasságodról. Mindig is szabadságszerető ember voltál. Hogyan jutottál el odáig, hogy megnősülj?

Az egyik Kex-koncerten találkoztam egy emberrel, aki még nálam is nagyobb bajban volt, s teljesen természetesnek tartottam, hogy kimenekítem nehéz helyzetéből. Két év múlva, 18 éves korában feleségül vettem és közben megpróbáltam a minimális életkörülményeket teremteni. A házasság ugyan lépés volt az úgynevezett normális élet felé, de egyszerűen nem kaptam rendes munkát, mert még 1971-ben sem lehetett pincérnek vagy benzinkutasnak elmenni hosszú hajjal. Pedig gondoltam, befogom az orromat és a fülemet, becsukom a szemem és keresek annyi pénzt, hogy meg tudjam váltani magam. Ettől kezdve kicsit megváltozott a hozzáállásom a dolgokhoz: nincs jogom mások életét veszélyeztetni és ha már szegény édesanyámnak annyi szenvedést okoztam, meg elváltak a szüleim, akkor úgy gondoltam, megpróbálom befejezni az egyetemet. Hátha azzal a papírral esetleg jobb feltételek mellett köthetek kompromisszumot a társadalommal. A diploma után így elmentem tanítani történelmet a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumba.

• Hogyan fogadott az ottani tanári kar egy hosszúhajú hobót?

Amikor bementem a tanáriba és kértem a 2/b osztálykönyvét, mondták, hogy nem adják és minek az egyáltalán nekem. Mondtam, én vagyok az új történelemtanár. Miután az igazgató azonosított, bementem az osztályba, ahol minden a feje tetején állt. Leültem az asztalhoz és vártam. Szép lassan lecsendesültek, nem értették, ki ez a hosszú hajú manus, aki lapozgatja az osztálykönyvet. Mikor csend lett, közöltem: mindenki rakja a pad szélére a könyvet, a hátsók szedjék össze, mert felmérő jellegű dolgozatot írunk. Hihetetlen tragikomikus pillanat volt, mert életemben először hatalmat éreztem a kezemben, és kéjes borzongások futottak át rajtam, miközben majdnem megfulladtam a röhögéstől. Aztán persze nem írattam semmit, hanem elkezdtem az undorító naplólapozgatást. Annak idején, amikor még a másik oldalon ültem, ilyenkor a tarkómról elindult az izzadtság, folyt a nyakamon át végig a gerincemen. Most meg bárkit kihívhatok és bevághatok neki egy karót. Hjúu! De aztán elröhögtem magam, és elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, értek a tanításhoz. Nem annyira szakmailag, hanem mert figyelnek rám. Aztán 1978-ban elkezdtem zenélni, s amikor a HBB-vel a Csepeli Munkásotthonban koncerteztünk, néhány diákom várt a bejáratnál. „Mit kerestek itt?” - mordultam rájuk. „Jöttünk HBB koncertre” - válaszolták. „Holnap dolgozatot írunk történelemből!”- kontráztam rá. „Nem számít, csak vigyen be tanár úr”- vágtak vissza. Persze, hogy bevittem őket. Néha viszont úgy éreztem magam, mint farkas a bárányok között. Az egyik levelezős osztályban például a hátsó padsorban ült két hihetetlen bombázó nő, egy szál trikóban, őrületes 115-ös mellbőséggel, és állandóan rázták magukat. Amikor a harmadik órán is botrány volt, odahívtam őket, és közöltem velük, hogy nem kötelező órára jönniük. De ha jönnek, akkor csak télikabátban. Persze hamar kiderült, a tanárságot csak egész emberként lehet csinálni. A Hobo Blues Band pedig annyira bejött, hogy a tanítást ott kellett hagynom.

• Nem bántad meg?

Az akkori vörös időkben nem. Úgyis problémák voltak, hogy hogyan tanítom a történelmet. A tankönyvben például nyolc sorral elintézték a kereszténység kialakulását, én meg egy órát tartottam a Bibliáról, egyet magáról Jézusról, egyet pedig az akkori történelmi helyzetről. Úgy sem mehetett ez sokáig.

• Érettségiztettél is?

Hogyne. Akkoriban az érettségin az volt a cél, hogy minél több embert át kell nyomni. Az utolsó órán meg is mondtam a diákoknak, bármit mondhatnak, csak azt nem, hogy „nem tudom”. Ha abszolút homályban vannak, akkor mondják azt, hogy „A parasztság helyzete nagyon nehéz volt”. Az egyik villamoskalauz tanítványomról aztán láttam, dől a víz, hányja a keresztet, s mikor odamentem hozzá, rémülten mondta: "Tanár úr, baj van, kihúztam Lenin életét". Mit mondtam magának, mit kell mondani? Kapcsolt. Aztán kijött, keze-lába remegett, és benyögte a varázsmondatot: „A parasztság helyzete nagyon nehéz volt”. Erre átvettem az irányítást, és áttoltam egy hármassal. Hozzá kell tennem, hogy két vagy három héttel később egy nagyon komolyan megkomponált sült libával állított be a lakásomra.

• Időközben a Hobo Blues Band a "csöves" közönség körében egyre sikeresebb lett, éppen ezért mind hivatalos, mind pedig a szakma részéről egyre több támadás is érte, és a kiátkozott Beatricével és P. Mobillal együtt az évtized végére "fekete bárányokká" váltatok. Az emlékezetes 1980-as augusztusi hajógyári-szigeti koncertet - ahol rajtatok kívül még a Bizottság is fellépett - szokatlan módon nem a szolidaritási fesztiváljairól ismert KISZ, hanem az Ifjúsági Magazin szervezte. Neked nem volt furcsa ez?
  

Nem. Az Ifjúsági Magazinban Czippán György és a körülötte dolgozó újságírók látták, hogy itt hatalmas társadalmi jelenségről van szó. Ők már a Piramis 76-os feltűnésekor elkezdték ezt a rockzene iránti rajongást boncolgatni. A hetvenes évek végére azonban kiderült, hogy a Beatrice, a HBB és a P. Mobil esetében - és ezek között semmiféle fontossági sorrend nincsen -  gyökeresen másról van szó. A Piramis dalai tulajdonképpen nem foglalkoznak semmivel, ezt nem azért mondom, hogy bántsam őket, de az említett három zenekar megjelenésével rögtön végük is volt, s 1979-re már semmilyen szerepet sem játszottak.

• Pedig téged, ha jól tudom, a Piramisba is hívtak annak idején.

Závodi János és Köves Miklós valóban szerették volna, hogy odamenjek énekesnek, de mivel S. Nagy István és Horváth Attila írta nekik a szövegeket, kimaradtam. Ekkor írtam meg a P. Mobilnak az első sorozatot, amely egyébként sem illett volna a Piramis szájába, hiszen egész más világról szólt. A P. Mobilnak korábban Erdős doktor  Várszegi Gábort, S. Nagyot és Huszár Erikát ajánlotta, hogy nem túl karakterisztikus szövegeikkel be tudnának futni. Schuster Lóri azonban nagyon jól megérezte, ha a Mobil elveszti karakterét, nem lesz belőle semmi, mint ahogy a Piramis is meglehetősen hamar kifújt. Amit meg a Beatrice csinált, azt nem lehetett megkérdőjelezni.

• Sokak szerint Ferónál ez csak szerep volt.

Őt a szó emberi értelmében nem ismertem közelről, de hogy kinek mi a szerepe és aztán azonosul-e vele, az megint más dolog. Igazából akkor lehet ez szerep, ha mögöttes emberek diktálják. Feró viszont maga írta a dalokat, míg például a Piramis kívülről hozott gondolatokat játszott. Feró meg olyan szöveget írt, amit ő akart, és lehet, hogy tudatosan kitalálta, hogy ennek a közönségnek ez kell, de ő ezzel összenőtt, ha akarta, ha nem. Nyilatkozta többször, hogy ezt ő se gondolta volna így, de szerintem a Nem kell, a Nagyvárosi farkas vagy a Jerikó tökéletesen eredeti és adekvát számok.

Ő felvállalta, hogy csöves. Én sosem voltam az. A közönség bennünket a feketebárányság és a blues miatt szeretett meg. Ez jó volt, de amikor a Kopasz kutya a csöves irányba vitt bennünket, azt már nem vállaltam. Nekem az az elsődleges, hogy mit csinálok a színpadon. Próféta nem vagyok: 33 évesen egyébként sem mondhattam - ellentétben a Piramissal, aki ebbe bele is bukott -, hogy olyanok vagyunk mint a közönség. Nagyon nem bírom, ha valaki más akar lenni, mint ami. Én ilyen vagyok és ez egyben a korlátaimat is jelenti. Nem  tudtam, nem is akartam több lenni, mint ember.

De visszatérve a fekete bárány koncertre, az IM említett újságírói átváltottak a P. Mobil-HBB-Beatrice jelenségre, észrevéve itt a másféle szándékot, zenét, egyéniséget és közönségkapcsolatot. Cikkeket írtak rólunk, s nem értették, hogy az óriási látogatottságú koncertek ellenére hogy lehet: a védett, kitenyésztett és felfújt együttesek sorra adják ki a lemezeiket, míg nekünk nem jelent egy sem. Czippán Gyuri találta ki, legyen egy "fekete bárány fesztivál", amelyen fellépünk mind a hárman, sőt Nagy Feró kérésére a Bizottságot is bevontuk. Velük már azonban az utánunk következő hullám is jelen volt, ugyanakkor a mi hullámunk még tulajdonképpen nem is tetőzött, sőt igazából be sem érkezett.

• De aztán kiderült, mégiscsak ez volt a fekete bárány tetőpont, hiszen a következő évre jelentősen átrendeződtek a frontok. A P. Mobilban személyi változások történtek, a Beatricét országosan tiltották és az év végén fel is oszlott, a HBB-t meg bele akarták buktatni az első lemezbe. Ezt mennyire lehetett akkor átlátni?
  

Inkább csak érzékeltük. Az első lemezünket tizenkét nap alatt vettük fel a Neoton Família hangmérnökével, pedig ehhez általában legalább egy hónapra van szükség. De ez a tervük nem jött be, mert bármilyen rosszul szólt és bármennyire nem sikerült megvalósítani az elképzelésünket, mégiscsak több mint százezer példányban kelt el. 

• A HBB volt tehát az első ebből a hármasból, aki lemezhez jutott. Ugyanakkor többször nyilatkoztad, hogy ti nem azért zenéltek, hogy lemezetek legyen. Mégis, hogy jött ez létre?

A P. Mobil, a Beatrice és mi állandóan adtunk be dalokat, amelyeket rendre visszautasítottak. Első anyagunkat azzal dobták vissza, hogy nem tudják a sok Stones-szám után járó jogdíjat kifizetni. Mindig találtak valami ürügyet. Aztán az első lemezen megjelent számok között egyedül a Mindenki sztárban kellett változtatnom.. „A padok alatt kúsztam, egy láb megrúgott, az orosz tanár erről semmit sem tudott ... ő se nagyon hitte, hogy Csapajev vagyok” Az „orosz tanár”-t kihúzatta az Erdős, és így lett a lemezen „szőke”. Nekem azonban a Csapajev volt a lényeg és az benn is maradt! Azért is jutottunk át a hivatali szűrön, mert nem szavakon vagy akár számon múlt az egész. Az összes dalunkban ugyanazok a gondolatok voltak benne. Így ha a Hey Joe vagy A hetedik nem kerülhet rá, akkor sincs baj. Ott van másik négy, ami ugyanarról szól. Egy tőről fakadnak, egy világot jelentenek. Csak később találtam meg azt a fajta ellenpontozást -  kuplék és csasztuskák bevonását -, amivel méginkább alá lehet húzni a dolgot. Ahogy öregszik az ember, úgy színesedik a virágcsokor.

• A lemez aranylemez lett, és ez talán annak is köszönhető, hogy a zenekar évi 200-220 előadást játszott...

Még akkor is, amikor eleinte csak négy, aztán egyre több megyéből ki voltunk tiltva. A maximum kilenc volt. Különösen Tolna megyének voltunk a begyében, s a sors iróniája, hogy amikor egyszerre kilenc megyéből tiltottak ki, Szekszárdon koncerteztünk, s amikor már mindenhova mehettünk, ott betiltottak.

• Ki volt az, aki ebben dönthetett?

A rendőrség. Nem volt ugyan joguk a művelődési házak rendezési jogát megvonni, de gyakorlatilag - különösen vidéken - ők dönthették el, hogy mi mehet és mi nem. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1981-ben meg a megyei párttitkár, Grósz Károly döntött a HBB kitiltásáról. Színészként felléphettem Miskolcon, énekesként nem. Ezekről természetesen soha semmilyen írást nem kaptunk. 1986-ban  Szekszárdon például, amikor meglátták az Esztrád című műsor díszletét, ott helyben le akarták tiltani. Valaki a művelődési ház dolgozói közül felhívta a rendőrséget. A díszleten rajta volt Mata Hari, Rákosi elvtárs meg mindenki, középen meg állt egy pofa frakkban -  akinek a feje helyére dugtam a fejem és ripacskodtam -, s felette a felirat: „Éljen a pá”. Ez természetesen azt jelentette, hogy „Éljen a pálinka”, de ő másként értette. Volt, ahol megvédtek minket, hogy nincs olyan jogszabály, amely alapján a rendőrség betilthat egy bohócműsort, egy varrónőtanfolyamot vagy egy HBB-koncertet. Máshol ezért finomítottak a dolgon, és azt mondták, nincs érdeklődés, túl drága nekik a koncert. Akkor, amikor odament a Neoton vagy a Fenyő Miki-féle Hungaria 90 ezerért, mi 20 ezerért is hajlandók voltunk játszani és legalább akkora közönségünk volt, mint nekik.  

• 1981-ben Tóth Dezső miniszter-helyettes kezdeményezésére Tatán összeült a zenészszakma, hogy megvitassa az akkoriban jelentkező új áramlatok, elsősorban a fiatal értelmiség körében jelentkező úgynevezett újhullámosok ügyét. Az akkori elit szinte kivétel nélkül elhatárolta magát tőlük, s a zenész-szakszervezet egyik vezetőjének választott Bródy János szó szerint arra hivatkozott, hogy „ezeknek nincs is ORI-vizsgájuk”. Hogy élted meg az ilyeneket?

Borzasztó rosszul. Tatán Tóth Dezső elvtárs fejtágítást és eligazítást tartott a szakmának. Már amikor 1978-ben a HBB, a P. Mobil és a Beatrice robbanásszerűen betört a „piacra”, a szakma ellenünk fordult. Frenreisz Károly például azt mondta: „Mit akar ez a macskajancsi, akkor nyírom ki, amikor akarom.” A sors iróniája, hogy fél év alatt porrá vertem őket. Demjén Rózsi meg azt mondta: „Csak akkor vagyok hajlandó fellépni utánuk, ha előtte fertőtlenítik a színpadot.” Ez adta egyébként az ötletet az Illatos dal megírásához.

Tatán tulajdonképpen ugyanígy viszonyult a szakmai elit az akkori újhullámosokhoz. Életem legszégyenletesebb órái voltak. Mi a hetvenes években már olyan szakmába törtünk be, ahol a Bródy nevével fémjelzett elit ugyanazt csinálta a rock újabb hajtásainak képviselőivel, amit a hagyományos tánczene képviselői tettek a hatvanas évek közepén - velük. Rájöttem, nem lehet kis kompromisszumokat kötni, mert oda juthat az ember, ahová a Hatvanas Évek Nagy Nemzeti Dalnokai, akik ma már Nagydíjas Szocialista Műemlékek és minden alkalommal szóba hozzák néhai lázadásukat, hogy megértést és elnézést kapjanak az új közönségtől és felmenthessék magukat saját gyengeségük bűne alól. A bűnös azonban nem ezen az oldalon áll. Nem az, aki nem bírta a kitiltásokat, aki élni és játszani szeretett volna, hanem az, aki megszabta a határt és „elültette” a drótsövényt, majd felmászott az őrtoronyba. Erről szól tulajdonképpen a 84-es Vadászat is.

• A szakmában azért voltak olyanok is - gondolok itt például Presser Gáborra -, akik kiálltak mellettetek és az újhullámosok mellett is…
  

Azt kell mondanom, hogy akik megfelelő rálátással, kulturáltsággal és kellő intelligenciával rendelkeztek, azok nem fújtak. Engem sem zavart, hogy ott vannak a megátalkodott újhullámosok, az URH, az Európa Kiadó vagy a Bizottság, ahogy a későbbi hullámok sem csípték a szemem. Ahol tudtam, segítettem másokon. Amikor például a Beatrice Budapestről is ki volt tiltva, a tabáni "Kopasz kutya"-koncertre meghívtuk őket és játszhattak, aminek aztán az lett a következménye, hogy az I. kerületi rendőrkapitány, bizonyos Nagy elvtárs kijelentette, amíg ő a hivatalában marad, a HBB be nem teszi a lábát a kerületbe. Szerencsénkre a Budai Ifjúsági Park a KISZ KB felügyeletét élvezte, így ott játszhattunk. 1981-ben a Hajógyári szigeten megint nem akarták engedni a Beatricét játszani. A zenész-szakszervezet sumákolt, én meg üzentem a Nagy Ferónak, hogy bármi is legyen, a Beatrice legyen ott és maximum fellépnek a HBB alatt. A Feró meg egyedül jött el, s közölte, hogy feloszlott a zenekar.

    Bennünket tehát a kitaszítottság összehozott, de alapjaiban más stílusú zenét játszottunk és más típusú emberek is voltunk. Schuster és Nagy Feró már 8-10 éve voltak a pályán, és emiatt egymásban sem bíztak. Én meg próbáltam erősíteni ezt az összetartást, holott személyes ellenségem, Kőbányai János teljes erővel uszította őket ellenem. Szerintem a Beatrice kitiltásában jelentős szerepet játszott, hogy a hozzá hasonló marginális értelmiségiek mögéjük álltak, súgtak nekik és amikor kitört a gyalázat, visszaugrottak. Feróék meg ott maradtak, s mindent rájuk, illetve a közönségükre hárítottak.

Ugyanakkor mi nagyon sokat köszönhetünk a Beatricének. Akaratukon kívül is sokat segítettek azzal, hogy az ő balhéik nagyobbak voltak. Lekötötték, valósággal elvonták rólunk a kultúrpolitika és a rendőrség figyelmét. Feró szövegei feldühítették a hatalom szolgáit, ami szerintem cseppet sem baj. Baj abból lett, hogy a zsaruk értették is, amiket mondott. Az iróniát azonban nem értették az elvtársak, mert nem volt humorérzékük. Nagy Feró durva iróniát énekelt, amit ők nem iróniának fogtak fel, hanem sértésnek. Én azonban másképpen csináltam a dolgot. Nem jobban, csak másképpen. És ettől a dolog megélt.

• Néha azonban a közönség félre is értett benneteket. A Ki vagyok én című szám egy idő után kezdte a saját életét élni és emiatt rengeteg bírálat is ért.

Ez a dal valóban a közönség szabad akaratából kifolyólag szándékommal teljesen ellentételesen kezdett el működni. A nézők ugyanis erre az önmagamnak feltett kérdésre elkezdték üvölteni, hogy Hobo. Már korábban is próbálkoztam az öniróniával, a bálványrombolással, de valahogy mindig rosszul sült el. Kitaláltam például, hogy csináltatok magamról 300 darab fotót, és amikor a Ki vagyok ént játsszuk, a gitárszóló alatt, vagy a szöveg bizonyos részénél a messziről is jól látható fotót elkezdem tépkedni, majd szilánkokra aprítom, s ezzel saját bálványom lerombolom. Az Ifiparkban szét is téptem, de másnap Győrben a gyerekek hozták ezeket a fotókat aláíratni! Valaki ugyanis ellopta őket és 50 forintért árulta darabját. Amit én bálványom lerombolására szántam, az méginkább erősítette azt, és ezen mások még pénzt is kerestek.

• Azt mondod, megpróbáltad lerombolni a közönség és közted lévő falat. A színpadon kívül mégis kifejezetten tartózkodó vagy. Nem érzel ellentmondást a kettő között?
  

Nem, mert szerintem ez nem azt jelenti, hogy mindenki haver. Vannak zenészek, akik az előadás után is mindenkivel közvetlenül viselkednek. A közönség bejárhat az öltözőbe, ha elmennek valahová vacsorázni, szó nélkül leülhetnek az asztalukhoz, bárkivel bármikor bármilyen viszonyba kerülnek, s ezzel is érzékeltetni akarják az egyenlőséget maguk és a közönség között. Engem viszont borzasztóan zavar, ha valaki feljön a lakásomra, vagy ha letelepedik a család asztalához. Nagyon pipa tudok lenni ilyenkor és nagyon kemény. Szerintem az a legfontosabb, hogy a színpadon legyen rendben minden, az összes többi csak utána következik. Amikor színpadra léptem, 33 éves voltam, és teljesen megdöbbentem, hogy a 16-18 évesek engem választottak, s nem a hozzájuk korban közelebb álló újhullámos zenekarokat. De közben mindig tudtam tartani a távolságot. Hazugságnak éreztem volna úgy csinálni, mintha én is 16 éves lennék. Éppen ezért nem próbáltam lehaverkodni velük. Nem utasítottam el őket, de nem is engedtem közel.

 Számomra az előadás nem a színpadon kezdődik, és nem is ott ér végett. Mi sohasem adjuk le kétszer ugyanazt a műsort, még akkor sem, ha mindennap más városban, más embereknek játszunk. A felkészülést otthon azzal kezdem, hogy összeállítom a tervezett műsort, megkeresem a kizárólag aznapra érvényes aktualitást, egy dalt, egy eseményt, egy gondolatot, amitől részemről más lehet a dolog. Ehhez aztán természetesen hozzájön a zenekar és a közönség reakciója. Az előadás előtt közvetlenül még egyszer végiggondolom a dolgot és ha van rá igény, megbeszélem a többiekkel. Tehát kizárólag erre figyelek, és ilyenkor nem nagyon tudok idegenekkel kommunikálni.

A buli után sem múlik el a "feeling" azonnal - egy jó koncert után legalább fél éjszakán át továbbcseng bennem az egész. Ha rosszul sikerült az előadás, akkor azért vonulok gyorsan vissza, hogy a csalódásomat senki se lássa lehetőleg és legyen módom rájönni, mit is szúrtam el. Szóval a buli után nem tudok igazán a kérdésekre figyelni és nem érdekel, mennyi lett a Fradi-meccs vége.

• Legutóbb, amikor találkoztunk, azt mondtad, halálosan unod saját magad.

Igen, de ugyanakkor képtelen vagyok megszabadulni tőle. Úgy gondolom, túl sokat vagyok dühös, és ez unalmas. Mindig úgy érzem, hogy állandóan felháborodom valamin, valami fáj, valami nem tetszik. A közönség és a zenekar meg sokszor fuldoklik a röhögéstől. Ebben a fényképben például az egész ars poeticám benne van: a kezemben zászló, rajta hatalmas fityisz és letérdelek a közönség előtt.

• Térjünk vissza a nyolcvanas évek elejére. Annak idején a koncertekről ellenőrző felvételek is készültek, sőt Erdős Péter sugallatára a szövegeket előre le kellett adni. Hogyan tudtatok ezzel együtt élni?

Nehezen. Erdős Péter, miután jóváhagyta az első nagylemezünk szövegeit, eljött egy HBB-koncertre és észrevette, hogy a szövegek nem egészen azok, mint amit ő olvasott. Ő volt az egyetlen, akinek volt annyi esze és érzékenysége, hogy megnézze, hol verik át. Ezek után megpróbálta elérni, hogy rendeletben kötelezzék a zenekarokat, hogy ugyanazokat a szövegeket adják elő, mint ami a lemezen van. Annyit sikerült elérnie, hogy az ORI-rendezvényeken előre le kellett adni az egész műsort. Ettől függetlenül, amikor az Omegával a Kisstadionban koncerteztünk, már a Hey Joe alatt kezdődött a balhé, mert a „lelövöm az asszonyt” a hivatalos szervek nem bírták féltékenységi balladaként felfogni. „Ez erőszakra való felbujtás, fasizmus, sőt miután egy néger férfiről szól, még fajgyűlölet is” - mondták. Aztán jött a Szimpátia az ördöggel, annak is az a négy sora, hogy „És van, ahol minden zsaru bűnöző /és minden bűnöző szent,/ és a fej a farok, /mert én Lucifer vagyok.” Ettől egyszerűen megőrültek. A számnak híre ment a rendőrök között, úgyhogy Siófokon és Tatabányán rámeresztették a kutyákat, majd amikor azok a mellemen voltak, spray-t fújtak a szemembe, és megvertek. Hétfőn aztán elmentünk a Sanzonbizottságba, hogy ellenőrizzék az engedélyeket. A Sanzonbizottság titkárnője, Szenteczky Andrásné, aki szeretett engem, Várszegi Tibor elnök tudtán kívül minden fordításomat és szövegemet lepecséltelte. Így úsztam meg a rendőrségi eljárást, sőt a zsaruk még meg is nyugodtak, mivel Szenteczkyné „elárulta” nekik, hogy ez Rolling Stones fordítás, így nem is Magyarországról szól.

Erdős Péter azonban nem elégedett meg azzal, hogy az ORI-rendezvényeken le kellett előre adnunk a szövegeket, hanem ahol tudott "beprotezsált" bennünket. Módos Péter, volt I. kerületi KISZ-titkár - érdekes, hogy a volt kiszesek hogy szivárogtak át a kultúra különböző területeire - akkoriban az Egymillió fontos hangjegy szerkesztője elpöttyintette a telefonba, hogy egy darabig nem kerülhetünk képernyőre. Amikor Szinetár Miklóstól, a Magyar Televízió akkori művészeti elnökhelyettesétől megkérdeztem, hogy mi ez, közölte, „ezt a tanácsot” kapta. A Rádióban az úgynevezett Zésítő Bizottság még az Erdősnél is korlátoltabb volt, mert még azt sem engedték át, amit az MHV kiadott. A HBB esetében a számok 10 százalékát zésítették, azaz ennyi volt leadható. Még ma, 1991-ben sincsenek meg az archívumban.

• Koromnál fogva nem tapasztalhattam, de gondolom, hogy a sajtóban sem lehetett jobb a helyzet.

Mi az, hogy. A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala minden héten összehívta a lapok főszerkesztőit, hogy irányelvekkel segítse őket eligazodni az akkori beláthatatlan sajtószabadságban. Ott hangzott el, hogy interjút nem közölhetnek velem, zenekarommal, lemezeimmel, színházi és egyéb próbálkozásaimmal nem foglalkozhatnak. Erdős Péter pedig, aki tanulmányaiban Shakespeare-t mint nyugati csökevényt valószínűleg mellőzhette, jelentésében - amit senki sem kért tőle - a fiatalság megrontásával vádol bennünket és idézte, hogy "gazembereknek" neveztük magunkat. Senki nem kérheti számon rajta, sem más szocialista kultúrpolitikuson azt, hogy nem ismeri a III. Richárd című drámát, melyben a főszereplő kijelenti: ...úgy döntöttem, hogy gazember leszek..." És amikor ezzel védekeztem, teljesen megőrültek.

Azt hitték, hogy az ember alanyi dalokat énekel. Nem volt megfelelő intelligenciájuk ahhoz, hogy tudják, egy dolgot háromféleképpen lehet ábrázolni: eljátszom Hamletet, beszélek Hamletről vagy azt mondom a közönségnek, hogy te vagy Hamlet. Ők azt hitték, hogy az ember mindig mindennel azonos. Ha eljátszottam volna Hitlert, biztos azt mondták volna rám, hogy fasiszta vagyok. Annyira hülyék, hogy az eszükbe sem jut, hogy ezzel nevetségessé teszem a Führert. Sokan - például Som Lajos - azt mondták, hogy azért nem csinálnak progresszív dalokat, mert nem lehetett. Miért nem tudott Bródy János húsz éve egy rendes dalt írni? Mert hát nem erre járt az agya! Wahornéknak, meg az Európa Kiadónak ezer ilyen dala volt. Miért tudtak ők nevetségessé tenni bizonyos dolgokat? Mert ők nem azt nézték, hogy mit lehet, hanem azt, hogy mit akarnak elmondani!

Különböző korosztályokról van itt szó. Mi hatvanas évekbeli számok világával jöttünk, a P.Mobil már időben egy közelebbi generációt képviselt, míg az újhullámosok csaknem szinkronban voltak saját korukkal. Csak annyiban hasonlítottunk egymáshoz, hogy valamennyien az akkori Magyarországgal álltunk szemben, azt szerettük és abban szerettünk volna élni.

• Apropo megélhetés, mennyire lehetett annak idején megélni egy hozzátok hasonló zenekarnak?

Természetesen rosszul fizettek bennünket, de azért végül is megéltünk. Ha csinálsz egy lemezt, elvileg kétféle jogdíj jár neked: szerzői és előadói. Elvis Presley, miután nem maga írta a számokat, sokáig nem kapott volna semmit, ha itt él. Az első lemezünkre ugyanis csak szerzői jogdíjat fizettek. Magyarán, ha nem én írom a szöveget, akkor percenként kaptam volna 200 forintot, ami egy énekes esetében nyolcezer forint. Ha több sávon is megszólaltál, például vokált énekeltél, akkor ez az összeg felmehetett akár tizenkét-tizenhatezerig is. A Vadászaton például Tátrai Tibi az összes elképzelhető sávra rájátszott, ami egyrészt dúsította a hangszerelést, másrészt legalább keresett egy keveset. Ezért a dupla lemezért egyébként személy szerint 20 ezret kaptam, plusz ötöt úgy, hogy kitalálták, legyek a saját lemezem szerkesztője. Ugyanakkor ebből az albumból több mint 100 ezer példányt eladtak. Miközben Koncz Zsuzsa, miután nem ő írta a saját számait, mindig is kapott előadói jogdíjat.

• Miért nem reklamáltatok?

Nem voltunk mi tisztában a jogainkkal. Mindig rossz üzletember és menedzser voltam. Az alkotás és a jelenlét volt számomra a legfontosabb. Örültem, hogy nem tűnök el a névtelenség homályában, mint legjobb mestereim, a Kex és a Syrius. Csak 1986-ban változtatták meg ezt a rendszert, és attól kezdve kaptunk előadóit is. De csak 40 ezer példány fölött. A többiből ugyanis fedezték a saját maguknak bérbe adott stúdiót, a saját maguk általi préselést, satöbbi. Olyan konstrukciót találtak ki, amely bármennyi példányszám mellett is nekik jó.

• A Hungaria vagy a Neoton mégis meggazdagodott.

Igen, mert ők tudták a módját, hogy hogyan lehet plusz pénzeket felvenni. Mi nem ismertük a különböző trükköket - például technikai költség -, és nem is foglalkoztunk vele. Velük ugyanakkor valószínűleg lényegesen kedvezőbb lemezszerződéseket is kötöttek. Egyébként a koncertezés területén is megalázóak voltak a feltételek. A 79-es kisstadioni koncertekért például 260 forintot kaptunk fejenként! Az önálló turnékon is összesen 1.500 forintért játszottunk, még 82-ben is csak 2.000-ért, függetlenül attól, hogy hány néző volt. A művelődési házak szívesen hívtak, mert olcsók voltunk és sokan jöttek el. Másokról mindig kiderült, hogy ilyen-olyan pénzeket vettünk fel, számunkra azonban az volt a fontos, hogy folyamatosan tudjunk koncertezni. Ezt viszont sikerült is elérni, hiszen 13 éve gyakorlatilag le se jöttünk a színpadról.

• Mikortól érezted, hogy a nyomás enyhülni kezd?

Amikor az Erdős Bálint Péterrel - aki akkor a Pesti Műsornál dolgozott - cikket íratott az általa kiadott lemezünk ellen, vagy amikor a Kopasz kutya-albumot betiltották - egészen Aczél Györgyig ment az ügy -, azt hittem, hogy soha többé nem adhatunk ki semmit. Aztán 1984 táján elindult az enyhülés, elsősorban azért, mert Erdős kiesett a pozíciójából. Bors Jenő és Erdős Péter élet-halál urai voltak. Pályák, sőt életek mentek tönkre. Folyamatos harcban voltunk végig. Még 1987-ben sem mehetett át elsőre a Borséknál a Másik Magyarország című lemez. Czippán Gyuri azonban, aki ekkor már a Magyar Televízió könnyűzenei osztályán dolgozott, leadta a Rockstúdióban a Lengyel Zsolt által készített klipet. Bors viszont Wilperten keresztül újra nemet mondott, s akkor nekirontottam, hogy hogy képzeli ezt, hiszen a TV is leadta. Végül beadták a derekukat, de aztán szakítottunk egymással.

• Akkoriban ezek a kiskapuk nagyon jól működtek: ha leadtak valamit a rádióban vagy a televízióban, akkor azt aduként lehetett használni a lemezgyárnál. Mi volt az oka annak, hogy a különböző médiumokat így ki lehetett játszani egymás ellen?

Ezek az intézmények ugyan velejükig rohadtak voltak, de azért mindenhol dolgoztak rendes emberek is. A Jim Morrison-estet például Göczey Zsuzsa segítségével tudtuk lemezre menteni. Az MHV-nél is volt, hogy egyesek bizonyos esetekben kiálltak mellettünk, máskor meg elfordultak tőlünk, főleg azért, mert megijedtek. Például az, hogy a Vadászatra nem kerülhettek fel a Petőfi-versek, az nem Wilpert Imre, hanem Bors Jenő érdeme. Máskor Wilpert ellenünk fordult. De hát valahogy átvészeltük a számunkra oly nehéz 1985-86-os esztendőket. Ez azonban nem annyira társadalmi vagy politikai krízist jelentett, hanem a közönség ízlésének változását. Az igazi visszaigazolást aztán az 1988 szeptember 6.-i Emberi Jogok-koncert jelentette.

• Régebben azt mondtad, sokkal jobban szereted mások számait játszani, mint a sajátjaidat.

Ez azért van, mert egyrészt nagyon sokat játszom a saját számaimat, másrészt csak olyan számot adok elő mástól, amelyeket nagyon szeretek hallgatni és amelyhez nagyon sok közöm van. Mindig fontosnak tartottam, hogy az általam mesternek tekintett embereket szolgáljam. Azok a számok, amiket játszom és nem az enyém, mind az én mestereimé. Mick Jaggeré, Jim Morrisoné a rockzenében, József Attiláé és Pilinszky Jánosé a magyar irodalomban, Allen Ginsbergé és Jack Kerouac-é a világirodalomban. Ezek közel állnak hozzám, és ha játszom őket, úgy érzem, egy kicsit kiléptem magamból. Számomra többet jelentenek, mint amit én jelentek magamnak. És másképp is csinálom. A rockzenében ezek klasszikus értékek. A Sittin' On The Top Of The World soha nem évül el. Nem évült el Albert Kingtől, nem évült el a Creamtől és nem évül el a HBB-től sem. Ez a nemes anyag, a gyökér, az élet sója.

• Ez a zene azonban alapvetően klubzene és nem tízezres stadionokba való.

Ezzel mi is tisztában vagyunk, a HBB-nek épp ezért fennállása óta - ősztől tavaszig - saját heti klubja van. Az első évet a MOM-ban csináltuk, a második évet a Közgázon, 1981 és 85 között az FMH-ban és 86 óta a Lágymányosi Közösségi Házban koncertezünk rendszeresen. Hat éve minden vasárnap, évente 31 alkalommal. És vannak olyan emberek, akik mind a harmincegyszer el is jönnek! Jómagam minden vasárnap délután 1 és 4 között itthon ülök és az esti műsoron dolgozom, amit aztán lehet, hogy meg sem valósítok. Körülbelül 100-110 dalt tudunk, amelyből mindig más és más sorrendben játszunk 15-20-at, és még a zenét és a szöveget is megváltoztatjuk néha. Az előadásba aztán a közönség is beleolvad. A HBB-t tulajdonképpen ez a közvetlen kapcsolat tartja tizenhárom éve életben. A közönség, miután minden vasárnap lát bennünket, sokkal többet tud rólunk, mint szeretnénk. Látják, hogy nincs mindig elementáris jókedvem, más vagyok mint a múltkor, és ez nem csak azt jelenti, hogy más a ruhám, hanem hogy más a tekintetem, a hangom és a hangulatom. És mivel alapvetően az én hangulatom határozza meg, hogy milyen lesz a koncert, fontos, hogy a közönségtől és a zenekar tagjaitól impulzusokat kapjak.

Sokszor szándékosan olyan számmal nyitok, amit nagyon szeretek, mint például a Doors When The Music's Over-je, belefekszem, tart egy negyed óráig és közben feldob. Máskor meg apróságok is át tudnak lendíteni a holtponton. Egyszer például, amikor mindenféle magánéleti problémáim voltak, a lábamnál lévő kontrollhangfalat valaki leöntötte üdítővel. Iszonyú pipa lettem, gondoltam elküldöm a picsába, és akkor az első sorban ülő helyes lány rámnézett és széttárta a karját. Olyan ártatlanul nézett, hogy egyrészt borzalmasan elszégyelltem magam, másrészt baromi jókedvem kerekedett, kiröhögtem saját magam, és olyan bulit csaptunk, hogy mindenki fejen állt a röhögéstől. Szóval nagyon fontos a nyitottság. Sokat improvizálok, s ha nem mindig jön be, a lényeg, hogy becsületes légy és tövig nyomd a gázt. Nem a zenekar, hanem a zene szeretete az, ami ezt összetartja, valami, ami a zenekar és a közönség között történik félúton. Ezt nem lehet leírni és elmondani, hanem egyszer csak megtörténik. Nem várnak el tőled mást, mint hogy ember legyél. És ezzel nagyon sokat várnak. Szeretnek, megértenek, elnézik a hibáid és összekacsintanak veled. De itt minden vasárnap élet-halálra megy a játék. Ez nem bérlet, nem szocialista brigád. Ha rossz vagy, még eljönnek, de ha nincs lelked, akkor elfelejtenek. 

• Igaz, amit hiresztelnek, hogy a hetvenes évek végén azért is vetetted bele magadat a zenébe, mert súlyos megrázkódtatások - kisebbik fiad halála, válás - értek a magánéletedben?

Valószínűleg ez is közrejátszhatott. Tudod, amikor elvesztettem az egyik fiamat, elváltam és ezáltal elvesztettem a másikat is - az sok volt egyszerre. Nagyon csodálkozom, hogy nem kaptam rá akkor az alkoholra és hozzá kell tennem, hogy azokban az időkben a zene mellett segítő nők is voltak mellettem. Nemcsak a barátnőim voltak, hanem szó szoros értelmében a barátaim, akik emberi erővel, energiával és szeretettel segítettek át ezeken az éveken.

• A fiad két éve került vissza hozzád, s láthatóan nagyon szereted. Mégis hogy jöttök ki egymással?

Nehéz ezt elmondani. Az ő születése óta olyan állapotban vagyok, amihez foghatót még nem éltem át. Nem akarom a nőket megbántani, de hát mindenki úgy van vele, hogy a gyerek a legfontosabb. Néha még ma is ugyanúgy simogatnám meg, mint kiskorában. Neki ez már nem azt jelenti, de nekem meg még ugyanaz. Kicsit fájdalmas és gyönyörűséges szeretet egyben. Már tizennyolc éves és zavarja ez, de lehet, hogy még 30 éves korában is ezt fogom érezni. Játszott például egy zenekarban és nem engedte meg, hogy megnézzem. Próbáltam tréfával elütni a dolgot, hogy: „Hogy van az, hogy te eljössz az én koncertemre, én meg nem mehetek el a tiedre?” Néha el szokott ugyanis jönni a koncertemre és hála istennek kritizálja is. Ahogy azonban nekem is problémáim voltak az apámmal, s próbáltam megszabadulni tőle, úgy neki is - persze már más értelemben, hogy egy ismert ember fia - problémái vannak velem. A közönséget biztos zavarta volna a jelenlétem. Egyszer azonban a tudta nélkül elmentem megnézni, szinte meglestem, és fantasztikus érzés volt, ahogy szájharmonikázott. 

• Ő is zenésznek készül?

Nem, csak kipróbálta magát. Még nem tudja mit akar. Arra biztatom, hogy ne féljen bemenni az alagútba és ne törődjön vele, ha zsákutcába jut és onnan vissza kell jönni. Ne legyen kényszerpályán, hanem éljen a lehetőséggel, hogy szabad. Ez nem verseny, amiben neki 20-25 éves korában eredményeket kell produkálnia.

• Meg tudsz neki adni mindent?

Szeretnék. Anyagilag ugyan nem vagyok sikeres, de hát sosem voltam az. Kiadtunk tizenegy lemezt és semmi nem maradt belőle. Egyrészt nyilván bennem van a hiba, hogy miért nem fordítottam több figyelmet erre, ugyanakkor nincs is hozzá érzékem. Ha erre pazaroltam volna az energiáimat, sok mindent nem tudtam volna megcsinálni. Meg hát nem is voltak becsületes feltételek.

• Meglep, hogy ebben az idegőrlő harcban soha nem szoktál rá az italra és a cigarettára.

Édesanyámtól ösztönös irtózatot örököltem az alkohol iránt. A zenében sokan úgy vannak, hogy csak alkohollal tudják magukat olyan hangulatba hozni, hogy meg tudjanak jelenni, esetleg el tudják magukat viselni a színpadon. Én azonban annyira szeretem a zenét és hála istennek azt is játszom, amit szeretek, hogy nekem a zene elég ahhoz ,hogy feloldódjak és minden serkentőszer nélkül tágítani tudjam az előadást. Belefekszem a zenébe, és attól megrészegülök. Ugyanakkor nem kártyázom, nem cigarettázom, nem lóversenyezem...

• És mi a helyzet a nőkkel? A zenéhez, különösen a blueszenéhez nagyon szorosan hozzátartoznak, nem?

A blueshoz teljes mértékig hozzátartoznak. Nagyon sok jót, mélységet és segítséget kaptam a nőktől életem folyamán. A HBB koncertjein mindig több fiú van mint lány, s ezt mindig megpróbálom poénnal elütni. Azt szoktam mondani, azért nincsenek itt a csajok, mert azt hiszik, hogy a blues (blúz) valami ruha! Mindezt szándékosan alpári stílusban, de igazából jó érzés, ha az embernek olyan kisugárzása van, amire a nők is érzékenyek. A férfiakkal meg összekacsintasz. Jó vastag, dögös bluesokat szeretek játszani, amiben eléggé otthon vagyok és amit baromira bírok. Mint például a Doors Maggie M'Gill-je. „Most egy vén blues kell, amit egy férfi énekel, játszom a bluest, a világ nem érdekel”. A blues nagyon férfias. Nem nyafogás, de azért fájdalmas. Jó mocskos. Emberi. Nincsen éteri szintre emelve, nincsen telenyomva lézerrel, dobgéppel meg pénzzel. Nem vagy kanári, agyonfestett, agyoncicomázott, tornából felmentett hímringyó, hanem olyan vagy, amilyen, és amit játszol, az a te bluesod. Ha nincs sajátod, előbb-utóbb leégsz és önmagad karikatúrája leszel. Nyomod ezeket a vastag, pimasz, szexuális bluesokat, de azért megrázod magadat a csajoknak is. Hazudik, aki nem csinálja. Mikor végigsöpörsz két óriás lépéssel a színpadon, jó mélyen elbődülsz, kivágod a kezed jobbra vagy balra és berántod a csípődet, a férfiak ugye vigyorognak, de azért fél szemmel odafigyelsz a csajokra is. Tűrik, hogy csúfold, gyötörd őket, és mindig megbocsátanak, mert tudják, hogy megőrülsz értük.

• Beszéltünk pénzről, politikáról, hatalomról, családról, zenéről, sikerekről és bukásokról, egyvalamiről azonban nem - a hitről. Meg tudnád röviden fogalmazni, hogy miben hiszel?

Az emberekben. Ez nagyon sokszor óriási csalódást is jelentett. Alapvetően naiv vagyok és ezért már rengetegszer átvertek és kihasználtak. A csalódások ellenére azonban nincsenek kemény önvédelmi reflexeim, elég könnyen kiismerhető vagyok. Nem igazán tanultam meg eltakarni az arcomat, de ha rájövök, hogy átvertek, akkor nagyon vad, nagyon nehéz és nagyon kemény vagyok. Elsőnek sosem ütök, de ha visszaütök, akkor baj van. Ennek ellenére abszolút hiszek az emberekben. Megyek az utcán vagy a metrón - sosem volt jogosítványom és kocsim - s látom, hogy egyes emberek közömbösek, de többségüknek mosoly van a szemében. Meglesem őket amikor védtelenek és szépek. Ez olyan, mint a zene: nem lehet szavakban leírni. Csak a felszínt lehet leírni, de a tekintetükben a fényt, a melegséget nem. Azt látom, hogy az emberek, történjen bármi és bármennyire is pitiáner a felszínes élet, a szolid őszinteségre nagyon ki vannak éhezve. Hogy megnézd őket, kíváncsi legyél rájuk és meg is hallgasd, amit mondanak. Többségükben óriási szeretetvágy van és ez szeretettel is párosul. Meg kellene találni a módját, hogy bejussunk a nagyon gyenge és törékeny burok alá. Mindenki álarcot vesz fel, hogy az elsődleges atrocitásoktól, a hülyébbnél hülyébb pártoktól, a politikától, az ostoba rövidtávú jelszavaktól és hisztériáktól megvédje magát. Az embereknek azonban meg kell mutatni, hogy fontosak és szeretetre méltók. Meg kellene mutatni nekik a politika, a gyűlölködés hihetetlen aljasságát és jelentéktelenségét, hogy ne féljenek tőlük. Hogy legyen erejük ezt elutasítani és legyen erejük elhinni, hogy ők is érnek annyit, mint akik a televízióban szerepelnek, többek között mint én. Az a legnagyobb baj, hogy nem hisznek magukban. De én hiszek bennük.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Kopaszkutyából nem lesz szalonna >> - cikk, 2011. október

Apák rock and rollja (HBB 30) >> - kritika, 2009. január

Hobo: Bolondvadászat >> - interjú, 2008. szeptember

Hobo: Vadászat >> - 303 magyar lemeze, 2008

Hobo idegen tollai >> - kritika, 2004. július

Hobo: Blues, színház, költészet >> - interjú, 2002. december

Hobo: Meggazdagodni már nem fogunk (A HBB 20 évéről) >> - interjú, 1998. április

Hobo: Adjatok a kutyáknak húst! >> - interjú, 1998. január

Hobo: A vadászat túlélői >> - interjú, 1997. január

A 66-os út végén (Hobo Amerika-könyvéről) >> - cikk, 1996. január

Hobo: Kerouac nyomában a 66-os úton >> - interjú, 1995. november

Hobo: A blues nem nyafogás >> - interjú, 1993. június

Bázakerettye és József Attila >> - cikk, 1992. május

Révedezések szeánsz után (Hobo Morrison-estjéről) >> - cikk, 1992. december

Hobo: Úton lenni boldogság, megérkezni a halál >> - interjú, 1991. október

Hobo: Magyarország messzire van >> - interjú, 1991. október