Sári József Erkel-díjas zeneszerző a nyáron volt hatvan esztendős, s ebből az alkalomból a Budapesti Őszi Fesztivál keretében ma este a Régi Zeneakadémián mutatják be művekben bővelkedő pályájának egyfajta keresztmetszetét.
Lényegében kétféle zeneszerző alkat létezik. Az egyik festői magatartást képvisel, „foltokkal” dolgozik, a másik pedig - és ide tartozom én is - inkább „rajzol”, azaz kontúrgazdag zenét ír. Ez utóbbi művészek kompozícióit rendkívül nehéz előadni, s ha nem pontosan szólaltatják meg a művet, akkor nemcsak hamis lesz a kép, de egyszerűen megváltozik az iránya mindennek, s a kontúrok könnyen foltokká válnak. Amikor egy fényképen elmosódnak a körvonalak, az nem ugyanaz, mint amikor az ember szándékosan ábrázolni akarja a sebességet. Tehát a szándék és a véletlen között nagy a különbség.
Ez is igaz, de nem csak az előadó túlhajszolt, hanem egyszerűen nincs is mód a darabokat tisztességesen elpróbálni. Vasárnap este mutatták be például a Zeneakadémián Bartók tiszteletére a nyáron komponált művemet, a Zenitet, s hiába kiváló a karmester Howard Williams, hiába volt kiváló a Magyar Állami Hangversenyzenekar, mégsem sikerült teljesen úgy megszólaltatni a darabot, ahogy meg van írva. Mindössze három próbalehetőségük volt, s nem is csoda, hogy nem tudták tökéletesen birtokba venni az anyagot. Az előadóművészek egyébként is lassan hozzászoktak, hogy elég, ha körülbelül egyezik minden, a lényeg, hogy időben odaérjenek, az útkeresztődéseknél figyeljek, ahol piros van, megálljanak, ahol zöld, továbbmenjenek. Hogy közben mi történik az út mentén nincs, arra nincs mód figyelni. Ehhez a mentalításhoz hozzá lehet szokni, s utána hiába akar az ember tisztességesen dolgozni, nem lehet az ördögi körből kilépni. Ezen a területen is igaz a pesti mondás: ne hülyéskedj, mert akkor úgy maradsz.
Ez világjelenség. Nemcsak az nem lényeges, hogy megszólal-e, hanem az sem, hogy milyen szinten. Bartók II. Vonósnégyesének bemutatója előtt több mint százszor próbált a zenekar, ma meg jó, ha háromszor. Ezelőtt pár-száz évvel őrületes nagy dolognak számított, ha egy új művet bemutattak. A XVIII. században például csak kortárs zenét hallgattak, s Mozartnak át kellett hangszerelni Händel Messiását ahhoz, hogy az embereket egyáltalán rá tudja venni egy több évtizeddel korábbi kompozíció meghallgatására. Ma viszont a zeneszerző lényegében rátukmálja „áruját” a karmesterre, a zenekarra, egyáltalán a zenei életre.
Olyan világban élünk, amelyik lényegesen materialistább szemléletű, mint bármely megelőző. Szellemileg is borzasztóan elkényelmesedtek az emberek. Hozzászoktak, hogy elmennek például a fogorvoshoz, leülnek a székbe, ellazulnak, s várják, hogy meggyógyítsák őket. Ha viszont az orvos azt mondja, hogy uram, a maga közreműködése nélkül nem tudom meggyógyítani, az illető inkább máshoz megy. Ma a szellemiséghez csak bizonyos erőfeszítések árán lehet feljutni, s ezt az erőfeszítést a hallgatónak vállalnia kell. Mégha abban az életben is, ahol lassan minden gombnyomásra működik, minden ellent is mond annak, hogy ő erőlködjön. Ugyanakkor teljes képtelenség azt követelni a zeneszerzőtől, hogy alkalmazkodjon ehhez. Nem lehet. Mégpedig azért nem, mert a zeneszerzőnek - bármelyen nagy szavak ezek - feladata van a világban. Tudósítania kell. Rég nem az a kérdés, hogy szép-e egy zene, hanem az, hogy igaz-e. A kor szelleme meghatározó. S ha az embernek olyan pechje van, hogy a XX. századba születik bele, akkor egy háború kellős közepén kell tudósítani.
Kétségkívül nem volt könnyű, de a dolog kétélű. Ez a tizenhárom év bőven elég ahhoz, hogy az ember kiszakadjon a hazai szellemi életből. Különösen ma, amikor a felejtés egyik napról a másikra történik. Ez a hátrány persze - ha az ember nagyon aktívan dolgozik - pótolható, mivel még mindig vannak olyan előadók - például Matuz István, Gyöngyösi Zoltán, Ittzés Gergely, Perényi Eszter -, akik a zenei szempont szerint döntik el, hogy kit játszanak, hanem hogy szereti-e a darabot vagy nem. Az összefonódásokat, az intézményeket meg lehet úgy kerülni, hogy az ember egyszerűen ezekkel az előadókkal dolgozik, nekik vannak koncertjeik. Ugyanakkor szerencsém is volt, mivel hamar belekerültem a pedagógiai életbe. Fiatalok egész tömegével kerülök kapcsolatba, akikből tanárok vagy előadóművészek lesznek rövidesen, s óhatatlanul viszik magukkal az ember darabját, ha egyszerűen megérintette őket.
A másik fele, hogy a hetvenes években én olyan zenei világgal kerültem kapcsolatba, amelyről itt csak hírből hallottunk. 1971-ben bekapcsoltam például a Hesses Drei-t, s ott a XX. század második felének legjelentősebb figuráinak, Cage-nek, Bouleznek, Reichnek a műveit hallgathattam naponta órákon keresztül. Ha az ember ezt a saját hasznára tudja fordítani, felér egy stúdiummal. Ez tehát nem valamiféle száműzetés, hanem tizenhárom évnyi ösztöndíjas tanulás volt. Persze beépül az ember jelenlegi világába, s ettől talán másképp szól a zeném.