Kemény, önmagával szemben is kíméletlen embernek tartják. Pályája nyitott könyv. A hatvanas évek elején a Petőfi Színház zenei vezetőjeként kezdte, majd a Színház- és Filmművészeti főiskolán, 1968-tól pedig a Zeneakadémián tanított. Ez utóbbi helyen 1978-tól tanszékvezető. 1986 és 1990 között a Magyar Állami Operaház igazgatója. Munkásságát 1960-ban és 1963-ban Erkel-díjjal, 1966-ban Kossuth-díjjal jutalmazták, 1975-ben érdemes, 1982-ben kiváló művész. Petrovics Emil csütörtökön volt 65 éves.

Fotó: Cser István

• Az úgynevezett harmincasok generációjának a tagja. Balassa Sándor, Bozay Attila, Durkó Zsolt, Lendvai Kamilló, Soproni József és Szokolay Sándor, valamint a maga munkásságát megannyi egyéni hang és útkeresés jellemzi, mégis számtalan szál fűzi egymáshoz. S bár az elmúlt négy esztendőben a politika keményen szétszabdalta ezt a nemzedéket is, mégis, úgy érzem, létezik maguk között az a bizonyos magasabbrendű kapocs.

Azt hiszem, jól érzi. A politika sajnos valóban kíméletlenül szétszabdalta azt a kontaktusrendszert, azt az áramkört, amely bennünket összekötött, de a zenénkben - annak ellenére, hogy elég különbözőeket írunk - feltétlenül van valami közös. Azokban a kérdésekben, hogy mi a zene, a művészet helye és funkciója a világban és szükség van-e rá egyáltalán, nagyjából azonos véleményen vagyunk. Ha a világ különböző részein külön-külön megkérdeznének bennünket, és hasonló kérdéseket tennének fel, azt hiszem, hasonló válaszokat adnánk. Nem csak eszméink, de kötelezettségeink is hasonlóak. Sajnos a gyakran mesterségesen kiélezett politikai vonatkozások sűrűn zavarták a személyes kapcsolatokat. Ezek előtt a jelenségek előtt magam elképedve álltam, mert úgy vélem, hogy az, amiről az előbb beszéltem, sokkal szorosabban összeköt bennünket, mintsem ezek a mondvacsinált ellentétek. Mégis úgy tűnik, a napi politika és a változás olyan indulatokat keltett ennek a generációnak a tagjaiban is, amelyek egymással szembe fordítottak kollégákat.

• Korábban egyáltalán nem létezett ellentét maguk között? A nyugalom nem csak látszólagos volt?

Nem vitatom, ezekben a kapcsolatokban valóban volt - ha nem is a sírok csendje, de - egyfajta látszólagos béke. Ebben a békében azonban, azt hiszem, mindenki jól érezte magát. És mindenki a saját tehetségének megfelelően érvényesülhetett. Az utóbbi években gerjesztett ellentétek viszont egyszerűen nevetségesek. Fájdalmasak és tragikomikusak. És senki nem érvényesült jobban. Se az, aki odaállt, se az, aki szembeállt. Jómagam ezért sem álltam sem ide, sem oda.

• Maga a Kádár-korszakban közel húsz esztendőn keresztül volt képviselő. Az utóbbi években viszont egyáltalán nem politizál. Belefáradt? Vagy valóban - mint egyszer nyilatkozta - nem egy politikus alkat?

Valóban nem vagyok az. Annak idején a művészet pragmatikus harcosának tekintettem magam.  A parlament ugyanis régen - mindannyian tudjuk - nem a politika színtere volt. Gyenge hatékonyságú, pragmatikus intézményként működött, mely egyfajta automatizmussal elfogadott törvényeket, de a honatyák alapvetően szakszervezeti, szociális és egyéb kérdésekkel foglalkoztak. (Nem véletlenül volt az Országgyűlés összetétele is olyan, amilyen.) Akkor valóban érdekelt a zenei és természetesen a politikai közélet, de nem voltam politikus. Azért szálltam ki az egészből, mert akiben az utóbbi években is megmaradt a közéleti érdeklődés, s úgy érezte, hogy cselekedni kell, az óhatatlanul politikussá vált. Én ezt nem akartam.

• Miért nem?

Megváltozott a politika szerepköre és a játéktere. Régebbi közéleti elkötelezettségem lényegében egyet jelentett: az adott körülmények között jobban csinálni a dolgokat.

• Nem egyfajta konformista bátorság volt ez?

Nem tudom, hogy konformizmusnak lehetne ezt nevezni, de tény, hogy elfogadtam a játékszabályokat. Akkoriban - mint mindenki - én is úgy gondoltam, hogy a Kádár-rendszernek sosem lesz vége, így miért nem fogadjam el? Az igazán nagy döntés egyébként is 1956 volt, egészen pontosan az, hogy utána elmegy vagy marad az ember. Azzal, hogy maradtam és vállaltam az ezzel járó sorsot, döntöttem is. Abban a helyzetben számomra egyetlen járható út volt: idehaza kifejteni a képességeimet, s mások számára is a legkellemesebbé tenni az életet az adott keretek között. Úgy gondolom, semmilyen más út nem létezett. Az egész nagy fene ellenzékiség csak hazugság. Volt néhány ember, aki valóban szembeszállt a hatalommal - szerintem értelmetlenül, hiszen semmire sem ment vele -, de a többi pusztán kitaláció. Olyan, mint amikor a II. világháború után a partizánszövetségbe 30-40 ezren léptek be. S volt körülbelül egy 300 fős tényleges ellenálló csoport.

• Maga az 1956-as forradalomban melyik oldalon vett részt?

Ott voltam, ahol kellett. Semmiféle szégyelleni valóm nincsen. A saját lelkiismeretem tiszta.

• Mégis hol?

Nem mondom el, mert esetleg kitűntetést kapnék érte. Elviszem inkább magammal a sírba. Még a lányom sem tudja. Ez az én dolgom, az egyik legbensőbb titkom, s ott még meg tudom őrizni szépnek. Ha elmondanám, csak bepiszkolnák. A régiek éppúgy, mint a maiak. A Kádár-rendszerben november 4-e táján bezárkóztam a lakásomba, kikapcsoltam tévét, rádiót és újságokat sem olvastam. Legnagyobb sajnálatomra október 23-a körül lassan ma is itt tartok.

• Miért döntött mégis a maradás mellett?

Mert így ítéltem meg helyesnek. Mindig emelt fővel gondolok vissza arra, hogy egyrészt a magam tehetségét is képes voltam realizálni, másrészt rengeteg embernek segítettem. Mániám, hogy másokért létezem. A politikánál nem érzem, hogy másokért létezne. Nagyon önző világ az, a személyes érvényesülés fő területe. Én zeneszerzőként próbáltam személyesen érvényesülni, és közéleti emberként próbáltam mások életét jobbá és szebbé tenni. Ez vitatható, de nekem jól esett. Úgy érzem, csak így tudtam tisztességgel megérni ezt a eléggé komor évszámot.

• Amikor maguk az ötvenes évek második felében pályára léptek, meg kellett küzdeniük az előző generációval. Egy idő után viszont a fiataloknak kellett megküzdeniük magukkal. Hogy élte meg ezt a szerepváltást?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tanítok. Így rendkívül gazdagok a kapcsolataim a mindenkori húszévesekkel. És valószínűleg ettől érzem magam még mindig fiatalnak, mert tudom, hogy ők éppen mit gondolnak. Itt belül - bár lehet, hogy ők úgy látják - nem érzem, hogy szembekerülnék velük. Nem érzem, hogy hátráltatnám az érvényesülésüket. Sőt, ahol tudtam, segítettem.

• Három évvel ezelőtt, ha nem is személy szerint magával, de nemzedéke négy tagjával élesen szembefordultak a fiatalabbak. Azt állították, hogy görcsösen őrzik a pozícióikat.

Többféle szembenállás van, de a rugók mélyen mindig ott működnek, hogy miattunk nem kerülnek előadásra. Hogy rólunk írnak, róluk nem. Hogy mi kaptunk támogatást, ők meg nem. Annak idején megpróbáltam lebeszélni őket annak a nevezetes levélnek a megírásáról, mondván, azzal nem fogunk előre jutni, csak hátra. S fájdalmasan kell konstatálnom, hogy teljesen igazam volt. Az a levél csak haragot, gyűlölködést, fájdalmat és keserűséget hozott, de nem lett jobb a magyar zene, nem jutott rá több pénz, nem lett több közönség, s nem lett se becsületesebb, se nagyobb gazember senki. És természetesen tárgyszerűen sem volt igazuk.

• Növendékei kemény, határozott embernek tartják. De hallottam olyan vádat is, hogy a tanítványait a saját képére szeretné formálni.

Látja, itt megint keverednek a dolgok. Azt hiszem, valóban elég kemény vagyok, magammal szemben is, és elég nehezen tűröm a lustaságot. Egyesek ugyanis nem akarják felfogni, hogy a zeneszerzést - mint bármi más mesterséget - csinálni kell. Nem azért, mert én kérem, hanem mert annak szegődött az ember. Kizárólag esztétikai és etikai normákat tanítok. Azt, hogy amit leír, azért vállalja a felelősséget. Nem beszélve arról, hogy a művészetben lehet a legjobban hazudni. Ott lehet a legnagyobb feneket keríteni a hazugságnak, és ott lehet a legjobban ráfogni, hogy igazság. Ilyen szempontból valóban a magam képére szeretném formálni a növendékeket. Hogy Ők is vegyék komolyan azt, amit csinálnak. De soha - és ezt a tanítványaim igazolhatni tudják - semmilyen stiláris megkötöttséget nem hirdettem.

• És a mindenkori avantgárd?

Nem vagyok ellene semmiféle újnak. Magam szorgalmaztam, hogy tanítsuk a Webern-Schönberg technikát vagy az elektronikus zenét a főiskolán. Éppen a napokban vettünk komputer, s hamarosan - Jeney Zoltán vezetésével - létrehozunk egy számítógépes központot. Az avantgárd azonban, mint morális kategória valóban nem a főiskolára való. Ugyanis nem tanítható. A Zeneakadémia nem a kétes kimenetelű kísérletek műhelye. Meg kell először tanulni felelősen az anyaggal bánni. És ez egész embert követel. Ilyen volt Michelangelo, Bach, Chopin, Bartók vagy Kodály. Ebben az értelemben valóban erőszakos vagyok. De ez, azt hiszem, megbocsátható.

• Azt is a szemére szokták vetni, hogy a saját növendékei mindig elhelyezi valahol.

Igen, mert tényleg elhelyeztem őket. Szereztem nekik színházi kísérőzenei, vagy filmzenei megbízásokat, igyekeztem elérni, hogy koncerten játsszák a műveiket, hogy legyen ösztöndíjuk, sőt azt is elintéztem, hogy egyesek útlevelet kapjanak. Ezért hálát sosem vártam. Volt viszont olyan, aki kinn maradt. S ez, el tudja képzelni, nem volt kellemes a számomra. De nem érdekelt. Visszajönnek, még ma is, és megköszönik, amit tettem. Egyébként is, segítsék mások is a növendékeiket! A főiskola elvégzése után a zeneszerzői pálya ugyanis rettenetesen ingoványos talaj. A segítséget, hogy elindulhassanak, meg kell adni nekik.

• Mindez elég széles kapcsolatrendszerről árulkodik. S valamiféle hatalmat, hátsó erőt feltételez.

Ezt az hatalmat, illetve erőt mások számára szereztem meg. Azt a célt szolgálja, hogy tovább tudjam vinni a növendékek személyiségét egészen addig, amíg bizonytalanok az életben. Most például elértem, hogy a debreceni kórusigazgató a frissen végzettektől rendeljen kompozíciókat. Évtizedek alatt kialakult kapcsolatrendszer áll mögöttem, melyben az embernek jelentős helyzeti energiája gyülemlett fel. Úgy gondolom, ezt az erőt ennél nemesebb célra nem fordíthatom.

• Új műveit általában nem a kortárs zenei fesztiválokon mutatják be, hanem más fórumokon. Ez valamiféle különállás?

Igen, ez az én elhatározásom, s hogy észrevette, azt mutatja, érdemes volt. A mindenkori filharmónia-igazgatót mindig arra kértem, hogy ne tegye be a darabjaimat a kortárs zenei fesztiválokra, mert utálok gettóban élni. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de kimondom: azt szeretem, ha előttem Mozartot, utánam Beethovent játsszanak. Velük szeretném magam összevetni, s nem divatokkal, irányzatokkal és politikai rangsorokkal. Azt szeretem, ha a művem például MÁV-bérletben megy a Zeneakadémián. Lesznek rajta ezeregyszázan, s fogok izgulni, hogy tetszik-e nekik, vagy nem. Azt hogy század üljenek a teremben, közöttük ötven belvárosi sznob, akik nyávognak, mert előadás közben nem köhögök, nem megyek ki, és nem csapom le a zongora tetejét.

Sajnos mindig ezek az emberek azok, akik a terrort gyakorolják. S visszatérve az egyik előző kérdésére: mi nem generációval fordultunk szembe 1958/60 tájékán, hanem a szocialista realizmusnak nevezett marhasággal, nevezetesen azzal, hogy valaki diktáljon és megmondja, mi a jó. Akkor pontosan tudtam azt, amit később Aczél György is, hogy hagyni lehet a különböző irányzatokat, csak valamelyiket ki kell nevezni üdvözítőnek. Mert akkor van viszonyítási pont. Mint ahogy ma is van. Most is ki akarják okvetlenül hirdetni, hogy ez és ez az egyetlen zeneszerző, ez és ez az egyetlen karmester, a többi nem létezik. Ezért nem állok be a közéletbe. Mert ebben a küzdelemhez valóban fáradt vagyok. Most már nem fogom megvédeni azokat a karmestereket, akik tényleg azok, azokkal szemben, aki lehet, hogy azok, csak nagyobb a szájuk és szemtelenebbek. De meg fogom védeni a zeneszerző-kollégáimat, a növendékeimet - ameddig bírom - az ellen, hogy ne a ma kinevezett egyetlen üdvözítő metódus szerint keljen írniuk.

• Műveiben a halál, mint téma, elég fontos szerepet tölt be.

Nézze, ha visszatekintek zeneszerzői, illetve tanári pályámra - melybe beletartozik az Operaház igazgatósága is -, akkor úgy érzem körülbelül megvalósítottam mindazt, amit helyesnek és jónak gondolok. És megtörtént velem mindaz, amit ezért illendő, hogy az élet adjon az embernek. Kitüntetést, sikert, népszerűséget, szeretetet. Ami mindig jólesett, s amelynek mindig voltak előnyei és hátrányai természetesen. Ezzel szemben a magánéletemben nagy kudarc-sorozatok értek. A szerelem, a mindennapi intim kapcsolatok világában, abban, ami az ember saját maga sok fájdalomban és keserűségben volt részem. Lehet, hogy azért, mert túlságosan agresszíven szerettem mindenkit és mindent, nőket is, tanítványokat is. Sokszor úgy éreztem, reménytelen a dolog. Ezért írtam meg például egyik legszomorúbb darabomat, a Csehov-monológra készült VI. Kantátámat, melyben Szonja - amikor már mindenki elment - Ványa bácsit vigasztalva arról beszél, hogy csak dolgoztunk, s mindig másokért dolgoztunk, és hogy fogunk is dolgozni, mert ez a dolgunk a világon, s majd aztán az angyalok kárpótolnak bennünket. Voltak tehát nehéz periódusok az életemben. És volt, hogy fizikailag is közel kerültem a halálhoz. Azért mondtam le 1990-ben az Operaház igazgatói székéről. De azért kaptam egy nagy kárpótlást az élettől: a lányom.

• Ha jól tudom, éppen most írja egyik legvidámabb darabját.

Igen, 7. kantátám Ovidius metamorfózisaiból merítkezik. Ezek között van mulatságos, van tragikus történet. A Pygmaliont csináltam meg, amely tulajdonképpen életem képe. Megcsinálni azt, amit és akit az ember szeret - ez motivált egész életemben. S úgy érzem, hogy nem voltam sikertelen Pygmalion. Se a gyerekemmel, sem a volt feleségeimmel. Maga Pygmaliom elefántcsontból faragja ki magának a szobrot, elmegy Vénushoz, aki életet lehet ebbe az asszonyba, és aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. A történet persze itt kezdődik, de az én kantátám és az Ovidius-mű itt végződik. Hogy szeretkeznek és szeretik egymást. Én is ezt emeltem ki: a szerelem szerelmét és a szeretet szeretetét. És ez vidámabban fejeződik be, mint a korábbi műveim.