Török Ádám - Bódító badacsonyi bulik

“Török Ádám a popvilágban csak úgy emlegetik, mint az utolsó mohikánt, aki megjelenésével még mindig a hatvanas éveket, a legendás zenészbarátokat, a felejthetetlen emlékű bulikat idézi. Elmaradhatatlan fuvolájával egyike annak a kiveszőben lévő, bohém, nagy álmú, pesti Szindbád-embereknek, akik a rockot nemcsak a színpadon és jelszavakban élteti, hanem gondolkodásában, életformájában is igyekszik azonosulni vele” - írja Sebők János 1983-ban Magyarock című könyvében. S valójában Török Ádám az azóta sem sokat öregedett. Ma is pontosan ugyanazt csinálja, amit huszonöt évvel ezelőtt: zenél. Nem magyarázkodik, nem próbál múltjára hivatkozni, hanem kiissza poharát, megrázza cseppet sem dús sörényét, felcammog a színpadra, előkapja fuvoláját és elkezd játszani. Igaz, tartása az elmúlt évtizedek alatt nehézkesebbé vált, de ott belül ugyanaz maradt. A hippi, a világcsavargó, a cimbora, az extázisba kergető. És az örökös kívülálló.

Fotó: Szebeni András

Negyvenöt éves, több mint negyed százada gyűri az ipart. A hatvanas évek elején a tanárok réme volt, sokat csajozott meg balhézott. Aztán egyes iskolai rendezvényeken - mint minden kezdő beatzenész - nagyokat ordibált a mikrofonba, majd a hetvenes évek elején legendás csapatában, a Miniben egyre inkább a zenére koncentrált. S hiába verte szét rendszeresen a közönség híressé vált klubjukat, a Bem rockpart 6-ot, az első nagylemezre 1978-ig kellett várniuk. De ez már más korszak, más közönséggel, mely előbb hátára vette őket, aztán 1983-ban villámgyorsan elpártolt tőlük. A zenekar feloszlása óta Ádám több formációval kísérletezett - legújabban a R.A.B.B.-bal bulizik -, de az utóbbi időben néha úrrá lesz rajta a nosztalgia. Egyik ilyen elérzékenyült pillanatában határozta el, hogy március 26-án a Budapest Sportcsarnokban - mintegy besorolva a divathullámba - egyetlen koncert erejéig ismét összetrombitálja egykori társait.

  • Kamaszkorod, a hatvanas évek Budapesten, elsősorban a belső kerületekben a galerik időszaka volt. Ha jól tudom, magad is a vári galeri oszlopos tagja voltál.

Való igaz, hogy annak idején minden területen galerik működtek. A Toldy utcaiak - azaz mi - lejártak a Mechwart térre, azok időnként a Gellérthegyre, hogy elintézzék a soron következő bandaverést. Botokkal, boxerrel, bőrfejjel vagy éppen vállig érő hajjal, attól függően, hogy éppen melyik nyugati üzenet értelmezésével voltak elfoglalva. Mindig a legújabb volt a legjobb, a legprogresszívebb, s amelyik banda ezt nem ismerte, azt ütni kellett. Ezek a galerik azonban mind úrifiú társaságnak számítottak. A mai vad világhoz képest a mi csatározásaink szerény játéknak tűnhetnek. Betört a beatzene és megőrültünk. Minden este lejártunk valamelyik klubba - Bosch, a Vigyázó Ferenc utcai Scampolo klub, Metro -, ahol néha összecsaptunk a külvárosiakkal. Őrületes bulik voltak. Csak télen vigyázni kellett, hogy meg ne csússzál a jégen, mert akkor nem volt kegyelem.

  • Ezért csaptak ki harmadikban a gimnáziumból?

Ezért, méghozzá abból a Toldy Gimnáziumból, amely akkoriban az egyik legliberálisabb iskolának számított. De úgy látszik, ott sem tudták tolerálni a feltámadó hippi és rock and roll szenvedélyemet. Hogy miért pont akkor rúgtak ki? Az első kerületi sportvezetés az internacionalizmus jegyében 1965 május elsejére futballtornát rendezett a Toldy, a szovjet helyőrség és a színesbőrű diákok válogatottja között. A meccs első percében betörtem a 16-os belülre, kicseleztem mindenkit, mire a néger kapus egyszerűen leütött. A Gellérthegyi galeri erre betódult a pályára és elszabadult a pokol. Persze az egészből rendőrségi ügy lett, s akkoriban a fél város erről beszélt. Engem pedig, mint főszervezőt, kicsaptak.

  • Úgy hallottam, hogy az első beatbulikra Zalatnay Cini révén kerültél.

Mázlim volt, Cini az osztálytársam lett a Toldyban. Nyáron jártunk ki a Csasziba és ő ott sztár csaj volt. Ott fedezték fel Komárék, velük énekelt először. A gimiben összehaverkodtam vele, ő kezdett bevinni a bulikra. Ott voltam az első fellépésén.

  • A zenei életbe megkésve, csak 1967-ben cseppentél bele. Miért?

Addig figyeltem, mi történik. Az egységes beat felbomlott, különböző irányzatokra szakadt. Ekkor alakult ki végleg a vezető hatos, akik állami támogatással messze megelőzték a többieket. Volt azonban egy réteg, akik az underground honosításával próbálkoztak. Az ekkor zenitjén lévő klubmozgalom sok tehetséges zenésznek adott teret. Zenei pályám a Dogsban kezdődött, amely az akkori új bandák között a legmenőbbnek számított. Amikor Demjén Rózsi távozott a csapatból, a többiek engem ajánlottak. Presser Pici ott ült a Capri orgonájánál, egy ismert Spencer-nótát, a Keep On Runningot kezdte játszani, mire halandzsa szöveggel elénekeltem. A szám végén bólintott, s annyit mondott: igen, elég jó. Így bekerültem. Két hét alatt negyvenhat számot kellett megtanulnom. Reggeltől estig próbáltunk, s a nyitó bulira teljesen kiénekeltem a hangomat. Tönkrementek a hangszálaim. Alig tudtam megszólalni. Bukás is volt. S bár két hét alatt meggyógyultam, a zenekar hamarosan feloszlott. Aztán 1968-ban létrejött a Mini.

  • Mért éppen ezt a nevet választottátok?

Basszusgitárosunk, Czipó Tibor egyszer jól fizető megbízással futott be a próbára: a banda egy reklámfilmben szerepelhetett, ahol Mini Calor kályha előtt kellett zenélni. Tudtommal sehol sem vetítették le, de a név megmaradt.

  • A rockzenében meglehetősen ritka hangszert választottál.

1968-ban óriási hatással volt rám a Traffic budapesti koncertje. Chris Wood fuvolajátéka megőrjített. Teljesen a padlóra kerültem, s elhatároztam, én is megpróbálom. Egy évre rá az NDK-ban vettem egy blokkflötét, majd 1970 nyarán egy fuvolát. A színpadon lettem fuvolista. A Mini első igazi balhéjára amúgy 1968 őszén a Kaffka Gimnázium egyik rendezvényén került sor. Néhány kupica cseresznyepálinka és Roger Daltrey, a Who énekese hatására elkezdtem a mikrofont pörgetni, mire az egyszer csak elrepült. Be a tömegbe. Aztán elkezdtem vetkőzni. Levettem a zakót, majd az inget is. A csajok sikoltoztak, a fiúk tomboltak, az orosztanár-párttitkár pedig le akarta állítani a műsort. Erre véletlenül fellöktem, mire a diákok még jobban őrjöngtek. Abba kellett hagynunk. Ezek a botrányok kezdték megalapozni a zenekar hírnevét.

  • Margot néni, az I. kerületi művelődési ház igazgatónője mégis meghívott benneteket a Bem rakpartra.

Ez két dolognak volt köszönhető. Egyrészt időközben terjedt a hírünk. Különösen a badacsonyi Tátika presszóbeli bulik után, amely akkoriban a feléledő hippikultúra központja lett. Kétszobás, zsúpfedeles parasztházban laktunk a szőlőhegy oldalában, volt, hogy nyolcvan-kilencven ember ott szorongott. Plusz az udvaron dekkoltak. Az összes belvárosi hipszter, hippi, rocker ott lebzselt. De jöttek srácok Pápáról, Győrből és Miskolcról. A rendőrség meg állandóan razziázott. Ugyanakkor megnyertük a budai diáknapok című vetélkedőt. Rosszabban játszottunk ugyan mint a többiek, de a közönség segítségével vertük őket. Akkor Radics Béla zenekara és hatezer ember előtt kezdtünk az Ifjúsági Parkban. Úgy be voltunk gerjedve, hogy kirohantunk a színpadra, s egyszerűen „megettük” a hangszereket. Erről Margot néni is hallott. Az első Bem rakparti bulinkra délután négy órakor hosszú sor kígyózott a pénztár előtt.

  • Erdős Péter „popcsászár és atyaisten” mikor húzta el az orrod előtt a mézesmadzagot?

Azt követően, hogy gyerekkori barátommal, Závodi Janóval elváltak útjaink. Ő leragadt a rhythm & bluesnál, én tovább akartam lépni. 1971-ben csatlakozott hozzánk Papp Gyula, aki Presser Pici után a legjobb magyar billentyűs lehetett volna, ha komolyan veszi magát. A vele eltöltött három év alatt születtek a legjobb számaink. Erdős 1971 nyarán az akkor alakult Locomotiv GT előzenekaraként látott bennünket. Ősszel behivatott, s közölte, az egyik legnagyobb hazai showmannek tart. Csak az zavart, hogy túl sokat tudott a múltamról. Nyilván bekérte a jelentéseket valahonnan. Azon nyomban hozzáfogott a nevelésemhez. Mondta, változtassak életmódot, például ne csajozzam annyit - való igaz, épp öt helyen égettem a gyertyát -, s egyébként is, komolyodjak meg. Mondta, vegyek be három nőt a vokálba, én meg - mint valami szépfiú - csak táncoljak velük. Persze hallani sem akartam róla. Egy darabig türelmes volt, három kislemezünket jelentette meg, de aztán látva, hogy nincs rám hatással, ellenem fordult.

  • Pedig úgy hallottam, rockoperát akart veletek íratni.

Ez akkoriban jött divatba Nyugaton. Kitalálta, írjuk arról, amint a fiatalok megtalálják az élet értelmét a szocializmusban. Aztán meg, hogy dolgozzuk fel a Koldus és királyfit. Belekezdtük Papp Gyuszival, de a rockoperához felkészültebb, nagy formátumban gondolkodó szerzők kellenek. Azért, mert valaki remek háromperces számokat tud írni, nem biztos, hogy rockoperára is képes. A Hair vagy az István a király bejött, de amit ma dömpingszerűen írnak, nevetséges.

  • Végül elkészült a mű?

Nem. Egyre jobban eltávolodtam a szakmai vezetéstől, nem jártam a nagy bulikra, nem szállítottam a hivatalos személyeknek tálcán a lányokat, mint sok elismert kollégám tette. Nem értettem, miért kellene pénzt dugdosnom bárkinek, amikor sikerem van. A közönség szeretett minket, jól mentek a bulik. Így viszont Nem kerültem be azokba a körökbe, ahol felosztották a lóvét. Amolyan fenegyerekként tartottak számon. Külön világom, külön társaságom volt. Éltem a magam underground zenei életét. Csak így tudtam létezni, csak ebben tudtam feltalálni magam. Néhány hónapig figyelt a BRFK. Margot néni elmondta. Nem érdekelt. A koncerteken, a színpadon soha nem szövegeltem politikailag kifogásolható dolgokról. Biztos nem tetszett az életformám. Meg hogy nem tartoztam az ORI-ban ücsörgő, hivatalnokoknak gazsulálók közé. Ezért nem tudtak ellenőrizni, szem előtt tartani úgy, mint azokat ott benn. De nem piszkáltak soha.

  • 1978-ban jelent meg első lemezetek, Vissza a városba címmel. Ezen már a jazz-rock stílus dominál, bár átszövik progresszív elemek. Időközben azonban jelentősen megváltozott a közönség is.

Ezt a fajta zenét kezdetben csak szűkebb közönségréteg fogadta be. De 1976-77-re beért egy új korosztály, amely az underground létformát választotta magáénak. 1977 őszén a Bemrakparton megjelentek az első „csövesek”. Újra népes tábor követett minket. S bár a klub továbbra is működött, nem lehetett visszahozni azt az alaphangulatot, ami a hatvanas éveket jellemezte. Keményebb lett a közönség, s egyre keményebb zenét igényelt. A hardrock pedig nem kamara műfaj. Ez a közönség szétszedte a házat. 1978 januárjában ezért átmentünk a Danuviába. Azt is összetörték. Sosem felejtem el, az egyik koncert után a hangszórókból Mahavishnu egyik gyászzenére emlékeztető száma áradt. Amerre néztem, mindenhol összetört székek, leszaggatott függönyök, üvegcserepek és halomban álló szemét. Az egész olyan volt, mint egy katasztrófafilm.

  • A második lemezetek szövegét miért utasította el egy az egyben a Hanglemezgyár?

Valószínűleg azért, mert a lehallgatáskor Bors Jenő vezérigazgató megjegyezte, milyen hülyeségeket ír ez a Török. Ezt a kijelentést aztán a fullajtárai félreértettek, a teljes szöveget visszadobták. Erdős ekkor ajánlotta figyelmembe S. Nagy Istvánt, aki jó indulatú ember volt, de bértollnokoskodásból élt. Mindent felvállalt. Itt-ott belejavítgatott, de nagyjából ugyanaz maradt a szöveg, mint amit írtam. Csak a nevét adta hozzá, meg persze a honoráriumot tette zsebre. Erdősnek erre a manőverre nyilván azért volt szüksége, hogy levédje magát Bors felé. De ez engem akkor egyáltalán nem érdekelt, örültem, hogy legalább a stílus maradhatott.

  • Ezen a lemezen bizonytalanná váltatok. Mint ahogy az egyik számban énekeled: „Nem tudom, hogy merre?” - ez nyomja rá az egészre a bélyegét.

Elismerem, túl puhára sikerült ez az album. Nem volt benne olyan erő. De összehasonlítva az akkori angol fuziószenékkel, megállapíthatom, hogy nincs mit szégyenkeznünk.

  • És a Dzsungel című lemezetek?

Az kifáradt dolog. Van rajta egy-két jó momentum, de nem sikerült. Abba is hagytuk utána.

  • Közben azonban kiadtatok egy koncertlemezt, amelyen számos régi Mini-dal - Kolduskirály, Kereszteslovag - helyet kapott. Technikailag viszont nem sikerült valami fényesen.

Élőben mindig jobbnak tartottam a zenekart, ezért feltétlenül ki szerettem volna adni koncertlemezt. Sajnos abban igazad van, hogy a technikai kivitelezése kivetnivalót hagy maga után. De hát minden összejátszott ellenünk. Eredetileg az Ifiparkban lett volna, de az az előző heti Edda-koncerten összedőlt. Így kimentünk Pestlőrincre, ahol kiderült, hogy nincs elég áram. Ez jól hallatszik a felvételen.

  • A zenekar 1983-as feloszlása után különböző formációkkal - Mini RC., Török-Tátrai-Tandem - kísérleteztél, s bár ezek mindegyike ígéretesen indult, mégsem sikerült valahogy visszaverekedi magad az élmezőnybe.

A TTT-t lehetett volna folytatni, de Tibinek túl kamarajellegű volt az egész. A Hobóval éppen akkor veszett össze, a zsúfolt sportcsarnokok után zavarta, hogy száz-százötven ember előtt játsszon. Az akkor írt szerzemények egy részét aztán kiadtam az 1988-ba megjelent Aligátor című lemezemen, amelyet életem eddigi legjobb munkájának tartok.

  • Mégsem volt különösebb visszhangja.

Tízezer példány azért elfogyott belőle. Bár tény, hogy a lemezgyár nem nagyon érdeklődött utána. Kiss Imre segítsége nélkül el sem készülhetett volna. A Magyar Rádió nyolcas stúdiójában helyet biztosított a kísérleteimnek. A tiszavirág életű RTV Kiadó gondozásában jelent meg. Amikor amerikai koncertszervezőknek megmutattam a lemezt, szerénytelenség nélkül elmondhatom, azon nyomban meghívtak turnézni.

  • Ezért tűntél el az évtized végén külföldre?

Amint kinyíltak a kapuk, elhúztam. Végre nem kellett a hosszú szerződési procedúrát végigcsinálni. Korábban az Interkoncert és a Hanglemezgyár - visszaélve monopolhelyzetével - olyan feltételeket támasztott, mintha az ember legalább Joe Cocker lett volna. A feloszlásunk előtt erősen érdeklődött utánunk egy német koncertszervező és lemezkiadó cég, Wilperték azokban mindenből negyven százalék részesedést kértek. Nélkülük annak idején nem lehetett megmozdulni. Magánúton háromévente egyszer nem sok esélyed lehetett volna. De amikor 1988-ban kijött az új útlevélrendelet, azonnal kimentem. Sokfelé, sokat koncerteztem és azóta is állandóan visszahívnak.

  • Nem is érdekel, hogy idehaza a zenei életben mi történik?

Azért érdekel. A Rhythm and Blues Branccsal (R.A.B.B.-bal) jól megy a szekér. De a hazai rockbizniszbe nem kívánok beszállni. Nehezen szabadulok az underground léttől. Saját magunk adjuk ki a kazettánkat, mi magunk terjesztjük. Svájcban például úgy viszik, mint a cukrot. Így nem kell különböző péklegényekből előlépett kiadóvezetőkkel veszekednem.

  • A Mini-koncertre a régi lemezek újra megjelennek?

Egy hetven perces CD-válogatás biztos. De azon is inkább a kislemezek megjelenésére helyezem a hangsúlyt. A koncertről felvétel készül, s erre tartogatom a régi betiltott nótákat.

  • ???

Az Asztalhoz leültem és az Apák és fiúk című dalunkat a sanzonbizottság is visszadobta. Az előbbi szerintük túlságosan „alkoholista”, a másik apokaliptikus vízió. Szerintem azonban mindkettő szép ballada, ezért szeretném őket megörökíteni, s remélem sokkal jobban játsszuk majd el, mint húsz évvel ezelőtt.

  • Úgy hallottam, készültök valamilyen Bartók-feldolgozással is.

Ez részben régi dolog. Papp Gyula elektromos hangszerelésre átdolgozta az Este a székelyeknél című darabot. 1972-ben a rádió hatos stúdiójában felvettük, de soha nem sugározhatták, mert Bartók Péter nem járult hozzá. A hangszalagot is meg kellett semmisíteni, nehogy nyoma maradjon e „méltatlan” vállalkozásnak. 1995 január elseje azonban hamarosan itt van - eddig tart a szerzői jog - és akkor készítek egy Bartók-lemezt. Progresszíven, fuvolával és billentyűvel. Egy része készen. Ideiglenes címe: Éjféli találkozás Béla bácsival a Csiki havasok alatt.

  • Azt tartják rólad, elsősorban zenész vagy és nem menedzser. Ebből sok gondod is volt életed során.

Mostanában azért jobban szervezem az életemet külföldön és idehaza egyaránt. Mostani házasságomig - amely 1981-ben köttetett - túlságosan bohém ember voltam. Megkomolyodtam. Azóta vannak Nyugaton sikereim. Idehaza nincs. Nehezen tudok a mai (régi?) hivatalosnak nevezett személyekkel - kiadóvezetőkkel, koncertszervezőkkel - beszélni. Hamar felmegy a pumpám, s akkor nem tudok józanul gondolkodni. Egyébként is mindig utáltam tárgyalni. Különösen a régi rendszerben. Örültem, ha nem kellett hivatalos emberrel találkoznom.

  • Zenésztársaiddal milyen a viszonyod?

Amikor a nyolcvanas évek közepétől egy szál fuvolával és komputerekkel kis közönség előtt felléptem, egykori irigyeim nyilván cinikusan mosolyogtak a bajszuk alatt. „Minek erőlteti ez a Török?” - mondogathatták. De nem adtam fel. Meglett az eredménye. Idehaza persze senki nem méltányolja, hiszen nagy a szakmai féltékenység. Miközben sokan, akik százszor jobbnak tartják nálam magukat, semmit sem tudnak felmutatni.

  • Elégedett vagy?

Kiegyensúlyozott életet élek, imádom, amit csinálok. Biztos családi háttér. Negyvenöt évesen mit kívánjak még?

  • Meddig nyomod?

1977-ben, harmincévesen abba akartam hagyni az egészet. A fenébe, öreg vagyok ehhez a csörömpöléshez, mondtam. De aztán folytattam, s ahogy öregszem, egyre inkább azt érzem, hogy jobban játszom. Amíg ez az érzés nem múlik el, csinálom. Most egyébként is egyfajta reneszánsza van a bluesnak és a rock and rollnak. A következő a jazzrock lesz. Valószínűleg azért, mert nincs semmi új.

  • Nem vagy csalódott, hogy a szép álmok ide jutottak?

Csalódott  nem vagyok, de ahogy öregszem - bár nem szeretem a nosztalgiát a zenében sem - él bennem vágy a régi énem iránt. Ezért csinálom meg ezt a bulit. Tudom, tragédia, hogy mindenki a fiatalságát keresi - én is -, de az is eszembe jut ilyenkor, hogy mennyi mindent jobban csinálok ma. És ez megnyugtat.

  • Ha lehetne, újra ugyanezt az utat választanád?

Az biztos, hogy ha a hetvenes évek elején sokkal keményebbek csináltam volna, többre vittem volna. Csak akkor éppen a csajok, az ital és a koncertek időszakának kellős közepén voltam. Jó, hogy nem fogadtam el Erdős ajánlatát, mert ha megnézem azokat, akik az ő szoknyáján jöttek fel, azt látom, hogy vagy eltűntek a süllyesztőben vagy jelentéktelenek. Mert nem járták végig az öntörvényű fejlődés lépcsőfokait. Sokan átléptek más dimenziókba. Üzletemberek, zenei vezetők lettek. Az igazi tehetségek azonban jönnek vissza. Ez a zene az életük. Nem lehet elmenekülni előle.

---------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Kétórányi nosztalgia (Török Ádám 50) >> - interjú, 1998. február

Török Ádám: Bódító badacsonyi bulik >> - interjú, 1993. március

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016
 
Ez a weboldal kizárólag a technikai működéshez használ cookie-t, a jobb felhasználói élmény érdekében. Honlapunk használatával Ön elfogadja, hogy cookie-t helyezhessünk el az Ön által éppen használt digitális eszközén.
Elfogadom Nem fogadom el