A lakásba belépve különös kép fogad. A régimódi bútorokkal berendezett szobában legalább húszan-harmincan üldögélnek fotelekben, székeken, szőnyegen, padlón vagy egyszerűen a másik ölében és hallgatják őket. A farmer-nadrágos, pulóveres fiatalok gyengéden fogják körbe a két zenészt. A reszelős, olykor hamis ének és a kopott gitárok nyújtotta kíséret betölti a szobát. Az előadás tiszta és egyenes tekintetű, talán éppen a nyersesége miatt annyira jó.
A fiatalabb zenészt - aki szerzi és énekli a dalokat - Röhrig Gézának hívják. Különös fiú, különös sorssal, különös tehetséggel.
Korán elvesztette szüleit, állami gondozásba került, ahonnan - maratoni ügyintézés során - örökbe fogadták. A gimnáziumból kirúgták, a dolgozók iskolájában érettségizett le estin. Három évig betanított munkásként dolgozott, majd felvették az ELTE bölcsészkarára magyar-lengyel szakra. Fél évig Varsóban tanult, de amikor hazajön, azt is abbahagyta és Madaras József: Eszmélet című ötrészes filmjében eljátszotta József Attilát. Később összeveszett a rendezővel, szerződést bontott és fogta magát, Izraelbe utazott, hogy ott kibucban dolgozzon. Hazatérése óta a Filmművészeti Főiskola filmrendező szakán tanul. Szabadidejében verseket és prózát ír, saját szerzeményeit énekli különböző budapesti és vidéki lakásokban. Mindössze huszonhárom éves.
Tudod - meséli -, szerettem volna megkülönböztetni magam attól a kultúrától, amelyik a Pesti Műsorban fogalmazza meg magát, és amelyre a „vinni akarja valamire” gyanújának az árnyéka vetül. Nem akarom vinni semmire. Egyszerűen ehhez van kedvem. Anyaggyűjtés, zsákmányszerzés számomra, hogy lakásról lakásra járok. A finom megfigyelések, amelyekre ezeknek a lakáskoncerteknek a során szert teszek, rendkívül mulattatóak.
Kezdetben igen, de a dolognak az a lényege, hogy bárkihez szívesen elmegyek játszani ingyen és bérmentve.
Előfordult már. A legutóbbi koncerteken úgy éreztem, egyfajta udvari bolonddá kezdek válni. Mintha csettintettek volna. Hát akkor játsszál! Mint egy prímásnak. Ezt nem szeretem.
Tudod, volt nekem egy különös nagybátyám, akit Horthyék éppúgy vertek, mint Rákosiék. 56-ban harcolt a felkelők oldalán, majd alkoholista lett. Tizennegyedik születésnapomra megvette nekem a Tőkét. Aztán egyik szombat reggel kivitt Csepelre. Megálltunk a főbejárat előtt és néztük a munkásokat, amint mennek be a kommunista szombat keretében a rendszerért dolgozni. Tudod, ami ma itt folyik, a kapitalizmusnak ez a nyers, piacorientált és durván terjeszkedő formája, ami évtizedekig várható, meglehetősen idegen tőlem. De nehogy azt higgye valaki, hogy a régi rendet sírom vissza. Egyszerűen azt látom, hogy az emberek értékrendjében indokolatlanul előkelő helyre kerültek a materiális tényezők. Felpörgetett kapaszkodni akarásnak lehetünk tanúi, amibe más emberek milliói lehetetlenülnek el. Ezek a tömegek régen leszakadtak a politikáról. Ma az a nézet uralkodik, hogy aki hülye, vagyis élhetetlen, kevésbé tehetséges, haljon meg. És a hülyék megfognak halni.
Á, egyáltalán nem vagyok ismert, hiszen nem jelent meg könyvem. De nem is akarom, hogy a közeljövőben megjelenjen. Számomra a személyesség és a jelenidő felbecsülhetetlen értékű. Ameddig létezem, inkább beszélek. Fontosnak találom, hogy az arcom, a gesztusaim, a kézmozdulataim kísérhessék és kommentálják a mondanivalómat.
Most megfogtál. Kollégista vagyok, néha szükségem van párezer forintra, hogy megebédeljek... Ezért keveredek olykor ilyen gyalázatos szituációba.
Lehet, de a mítoszteremtésnek biztosabb változatát választottam. Hiszen az már valami, hogy ha az embernek életében egyetlenegy könyve sem jelenik meg, nem igaz?
Úgy képzeld el, hogy egy vulkán sok lyuk vagy törés mentén ömölhet ki, de a láva azért mindenütt ugyanaz. Amikor énekelek, írok vagy filmet csinálok, végig folyamatosan én vagyok. A mondanivalóm a világnak nagyjából ugyanaz versben is, filmen is. Az életem eredeti és igaz formája a hit. Napi 24 órán keresztül szeretnék hinni. Vidéken kívánok letelepedni, nem valami Pest-ellenesség miatt, hanem mert közösségekben gondolkozom és a vidék, úgy gondolom, sokkal alkalmasabb egy közösség kialakítására, fenntartására. A vidék vízszintes: az elöljárók és a falu bolondja a szó legszorosabb értelmében egyazon a síkon járnak, vidéken kisebb a városra jellemző függőleges tagozódás. Szeretnék egy SOS Felnőtt falu-félét létrehozni, amely leginkább nihilistákat fogadna be, akiknél a terápia gyerekcipőben jár. Hiszen ha alkoholista vagy drogos lesz valaki, tudnak vele mit kezdeni: elveszik tőle az italt és a kábítószert. De akkor valószínűleg újra nihilistává válik. Szeretném ezeket az embereket összefogni és például színházat csinálni velük. Nem azért, hogy lejöjjenek a kritikusok, hanem hogy a Hamletet bután, csúnyán, ostobán, de megcsináljuk.