Urbánus folklór, mondhatnánk erre, olyan ember készítette, akit kevésbé vonzotta az ősi dallamok autentikus előadása, inkább átdolgozta, műzenévé avatta azokat, így a dalok a kor kihívásainak megfelelően jazzes, rockos elemekkel keverednek. Kiss Ferenc neve a "pogány táltosok" egyik legelső és legjelentősebb képviselőjével, a Vízöntő együttesével fonódik össze, ez a mostani lemez azonban önálló munka. Nagyvárosi bujdosók a címe, egy generáció tükörképe kíván lenni, azé a nemzedéké, amelynek a 66-os út nem Chicagót és Los Angelest köti össze, hanem Brassótól Brüsszelig vezet.

Fotó: Teknős Miklós

Krúdy Gyulától vettem kölcsön a kifejezést, ő nevezte Ady Endrét nagyvárosi bujdosónak, ez a metafora azóta is vissza-visszaköszön az irodalomban - magyarázza Kiss Ferenc. - Ez a bujdosás egyfajta létformája azoknak az embereknek, akik nem tudnak vagy nem akarnak igazán beilleszkedni a megszokott életvitelbe. Valahol különleges egyéniségek is, de ez a bujdosás nem állandó, csak időszakos jellegű. Azokat a bujdosókat - például Bartók, Ady, Hamvas, Pilinszky, Kosztolányi, Huszárik, Csontváry, Radnóti -, akiknek a legtöbbet köszönhetek, név szerint is megemlítem. Nekem ők nyújtottak mindig, nyújtanak még ma is biztos menedéket. Ahogy a lemez előszavában is megfogalmaztam: valamennyien a művészetek és a látomások birodalmán át vezettek engem egyfajta tisztánlátás felé. Ki versben, ki muzsikában, ki sivatagban, ki celluloid tekercsek, esetleg szögesdrótok mentén bujdosott. Vagy a színek olajos illatába, a népköltészetbe, a táncba, a játékba menekült. Mindannyian városlakók voltak. Hiszem, hogy a tébolyult bolyongások közben a tönkrement emberiséget ők és a hozzájuk hasonlók terelik folyton-folyvást a jó irányba.

• Miért most érezted fontosnak, hogy mindezt megfogalmazzad?

Ezek a gondolatok és zenei vázlatok régóta motoszkálnak bennem, két éve érlelődik az anyag, de csak most jutottam oda, hogy a meglévő ötleteket kidolgoztam és egybefűztem. Tematikus lemez ez, műfajilag valahol a folk, a rock és a popzene között. Vannak benne népies motívumok, de sosem direktben. Már a Vízöntő idején is belső indíttatást éreztünk, hogy a népzene eszközeit, lehetőségeit és fantáziáját felhasználva egyes népdalokat a saját képünkre formáljunk. Nem előadtuk, hanem megéltük, újraéltük a dalokat. És hogy ennek megvalósításában miért ragaszkodtunk annyira a népzenéhez? Mert hihetetlen egyszerűséggel és elementáris erővel örök érvényű érzéseket fejez ki.

• Nem inkább az életkorodból fakad ez az összegzési kedv?

Lehetséges. Ötven felé az ember sok mindent megélt, kedvet érez a visszatekintéshez, lajstrom készítésre. Szívesebben nosztalgiázik egy kicsit. A dalokban, szövegekben és az előadásokban értelemszerűen sok mindent felhasználtam abból, amit 25 év munkája során megtanultam a népi kultúrákról és azok mai használhatóságáról. A mi 66-os utunk nem Chicagót és Los Angelest köti össze, hanem Brassótól Brüsszelig vezet, a maga kis déli és északi vargabetűivel. Ez adatott nekünk, szerencsésebbeknek, de sanyarú sorsú barátaim közül is sokaknak. Ez volt a mi mozgásterünk. Latrinák és fotocellás WC-k között bolyongtunk fiatalon a Fekete-templom és a NATO üvegpalotája között oda, s vissza.

• Tényleg van mi után nosztalgiázni? A lemezt végighallgatva azért jelentősen megszépültek az emlékek, pedig, úgy érzem, nem sok okod volt szeretni a hetvenes éveket.

Valóban megszépült, az ember gyarló, hajlamos csak a jóra emlékezni. Ráadásul ahhoz a generációhoz tartozom, amely felnőtt korára nagyjából kitapogatta a működés, a normális létezés lehetőségeit, beleszokott egyfajta viszonyrendszerbe. Aztán negyven felett egészen új viszonyok között kellett élni tovább. 1989 után tényleg csak az igazán tehetségesek, az alkalmazkodásra képesek vagy az alkatilag ügyeskedők tudtak a felszínen maradni. Kortársaim jelentős része megkeseredett, belefásult, tönkrement ember lett. Ez egy derékba tört generáció. Akinek a rendszerváltás tényleg óriási váltást jelentett az életében.

• Magad hova sorolod? Hisz az Etnofon kiadó-stúdió a legjobb bizonyíték arra, hogy a megváltozott  viszonyok között a népzene területén is lehet életképes vállalkozásokat létrehozni.

Még idejében kaptam észbe. Talán szerencsénk volt, mert a régi világban is tudtunk a magunk ura lenni, nem nagyon kellett felettesekhez alkalmazkodni, utazhattunk, sokszor játszhattunk külföldön. Maga a zenekar húsz éven át vállalkozásként működött, mindenről nekünk kellett gondoskodni, a hangszerek szállításától a programok megszervezéséig. Nyugati turnéink során találkoztam olyan modellekkel, amelyeket át tudtam ültetni a hazai gyakorlatba. Belgiumban és Hollandiában számos kis független kiadó működik és prosperál, ezt a mintát 1989 után idehaza is meg lehetett valósítani. 1992-ben a népzene területén az Etnofon volt az első vállalkozás. Értettünk hozzá, megvoltak nemzetközi kapcsolataink, ismertem az egész népzenei mozgalmat, ők is engem. Lépésről lépésre terjeszkedtünk, bővítgettük a stúdiót, jelentetünk meg évről évre több kiadványt. A hazai piac sajnos telített, nem csak azért, mert több ilyen profilú kiadó is van, hanem sajnos azoknak a fiataloknak, akiket ez zene érdekel, egyre kevesebb a pénze. A kazetták és CD-k ára csak növekszik. A kiutat az export bővülésében látom, ma a kiadványaink 20 százalékát külföldön értékesítjük.

• Gondolom, anyagilag az sem volt szerencsés megoldás, hogy a most megjelent lemez élő bemutatóját két hónappal ezelőtt rendeztétek meg.
  

Időhiányba kerültem, a két koncertre már aláírtuk a tavaszi fesztivállal a szerződéseket, és el kellett dönteni: vagy kiadjuk a lemezt félig megkeverten, vagy tartunk két tisztességesen előkészített koncertet, lemez nélkül. Ez utóbbi verziót választottuk. A márciusi bemutatókon 16 táncos, 17 zenész és énekes lépett fel, igen költséges, nehezen áttekinthető és összeszervezhető előadógárda ez, így most abban gondolkodunk, hogy ősztől öten-hatan a kamaraváltozatával koncertezünk majd. Novák Eszter a Bárka Színháztól megkeresett, mondta, szívesen megrendezné.