A népies műdal, más néven a magyar nóta megítélése meglehetősen szélsőséges. Egyes felmérések szerint a nótaműsorok a Magyar Rádió egyik leghallgatottabb, egyben legvitatottabb adásai, hívei és ellenzői a bányászok és az egyetemi tanárok között egyaránt vannak. Sárosi Bálint zenetudós szerint viszont ennek a sokat vitatott műfajnak igenis vannak értékei, nem beszélve történelmi jelentőségéről. Ahogy Kodály írta 1955-ben: "Ha valami, ez az akkori (XIX. század második fele - a szerk.) magyar társadalom tükörképe. Sokkal inkább, mint az egykorú magasabb rendű költészet."
A népies zene gyökerei a XVIII. század elejéig nyúlnak vissza - magyarázza Sárosi Bálint. - Európában ez a felvilágosodás és a nemzeti mozgalmak, Bécsben Haydn, Mozart és Beethoven kora. Magyarországon ekkor jószerivel - a városi német polgárságén kívül - európai jellegű zenei élet nem létezett. Az egyetlen lehetséges támpont az egyszerű szerkezetű és eszköztárú hagyományos tánczene volt, ebből indultak ki az akkori hazafiak, hogy megteremtsék a nemzeti zenét. A vidéki nemesség zöme nem igényelte, és többnyire el sem jutott hozzá a bécsi muzsika, az akkori modern zene. 1715 után ugyanakkor elkezdődtek a verbuválások. Ezek olyan jellegű események voltak, mint a búcsúk: összegyűlt a falu apraja-nagyja, a bámészkodó legényeket pedig virtuóz férfias tánccal, borral és lehetőleg hatásos zenével csábítgatták katonának. Olyan muzsikára volt szükség, amit a nép is értett. Ennek a zenének a fejlesztése ily módon már hivatalos érdekké is vált, így lett a verbunkos az a műfaj, ami zeneileg akkor a legkorszerűbben képviselhette a magyarságot.
Nem, mert a magyar zenei hagyomány messze mögötte volt az akkori európainak, és éppen az volt a kimondatlan cél, hogy zeneileg is felzárkózzunk Európához. Ennek szükségességét nemcsak a Béccsel szorosabban érintkező főnemesség és a polgárság érezte, hanem a vidéki kisnemesek is. Ezért minden, számukra elfogadható újítással egyetértettek.
Nyilván azért, mert ezek az emberek nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy a XVIII-XIX. század folyamán ez az idegen hatás a magyar zene szempontjából létfontosságú volt. Egressy Béni, a Szózat zeneszerzője - akit a magyar nóta atyjának is szokás nevezni - még abban a hitben írta erősen német hatású dalait, hogy ezzel a nemzet javán dolgozik. A Szózat, de Erkel Himnusza is tele van verbunkoselemekkel, a Szózat ráadásul kimondottan verbunkos ritmusú. Így azoknak, akik a verbunkosból kinőtt magyar nótát idegenként el akarják dobni, azoknak a Himnuszt, a Szózatot, a Kossuth-nótát és sok más, nemzeti értéknek tekintett dallamot is el kellene dobniuk. Meg kellene tagadniuk Arany Jánost, Ady Endrét vagy Krúdy Gyulát, akik maguk is nótaszerető emberek voltak.
Kodály és Bartók fellépéséig a magyar nótát népdalnak nevezték. Ez volt a magyar polgárság népzenéje, népdala. És igazából egészen a harmincas évekig az is maradt. Felfogásuk ugyanis igazából csak ekkor kezdett el hatni a tömegekre. És ne feledjük, a húszas-harmincas években a nótaszerző Balázs Árpád rendszeresen fellépett a Zeneakadémián, koncert-jeire tanult emberek tömege járt, abban a hitben, hogy ő képviseli az igazi zenei magyarságot.
Biztos, hogy volt ennek ilyen felhangja. A magyar nóta vagy népies dal valóban a XIX. század második felében élte virágkorát, ebből a korból tömegével sorolhatunk fel nótaszerzőt, köztük sok úgynevezett füttyös és egynótás komponistát. Ez a korszak Simonffy Kálmán, Szentirmay Elemér és Dankó Pista világa, két magyar dzsentrié és egy asszimilálódó cigányprímásé. Ebben az időben egyetlen új nóta is hazafias cselekedetnek számított. A nóta eszköztára azonban - akárcsak a verbunkosé - hamar kimerült. A múlt század végétől mind kevesebb igazi nóta született, inkább a sablonok hódítottak. E sablonok felhasználásával századunk első felében nem volt olyan tisztességes házmester Magyarországon, aki nem tudott volna nótát írni.
Vannak ilyen becslések, de hozzá kell tennünk, hogy abban az időben a műfajnak konjunktúrája volt. És ahol tömegtermelés zajlik, ott rengeteg a selejt. Elég, ha megnézzük a mai nemzetközi tánczenét. Lehet, hogy a két világháború között húszezer nótát komponáltak, ezek döntő többsége azonban már csak papíron létezik vagy még ott sem. A tömegek nem énekelték. A húszezerből jó ha pár százat tartott meg a hagyomány, ideig-óráig.
A sanzon vagy a nápolyi dal szervesen épült bele a nemzeti hagyományba. A francia és olasz tradíciót nem zavarta meg egy teljesebb hagyomány késői felfedezése. Nálunk a századfordulóra kialakult egy polgári, már a parasztságra is kiterjedő dalhagyomány, amely a maga törvényei szerint alakult volna tovább, de aztán felfedezték a sokkal jelentősebbnek ítélt paraszti hagyományt, és a kettő - a sajátos magyar helyzetben - szembekerült egymással. Ez az ütköztető sajátosság abban nyilvánult meg, hogy a polgári dalhagyomány hívei egyben a zenei maradiságot képviselték, miközben Bartók és Kodály a paraszti hagyomány felfedezésével együtt a zenei haladás, a modernség igényét testesítette meg. A negyvenes évekre már az látszott művelt, haladó szellemű magyarnak, aki Bartókra és Kodályra hivatkozva hátat fordít a nótának és lelkes híve a népdalnak.
A népi kollégisták ideje volt az utolsó, az egész társadalomra kiható fellángolása a népdalkultusznak, de csak egyszerűen azért, mert a társadalomban éltek még a korábbi reflexek. Jöttek a falusi fiatalok, büszkén kihúzták magukat, hogy lám, ez az ő kultúrájuk, aminek éppen a néphatalom idején jött el a kora. Aztán, nem éppen szerencsés módon, ez a néphatalmi korszak, illetve Kodály és Bartók mozgalma az átlagember megítélésében találkozott: népdalt kell énekelni, és akkor műveltek vagyunk. Így jutottunk el odáig, hogy a székely keserves, a palóc dudanóta és a somogyi pásztordal mintegy iskolában megismerhető álcája maradt az igazi népdalkultúrának, a gyerekek nem tanulták meg a történelmet, amihez ez tapadt, így a népdalból tandal lett.
Inkább a buzgó epigonoknak és leginkább az idő múlásának. Magyarán mondva, úgy látszik, kiöregedett. Sokan szokták idézni Kodályt, hogy ő mennyire jelentéktelennek ítélte ezt a műfajt, idősebb kori írásaiból azonban kiderül, hogy Bartókkal együtt nem magára a műfajra haragudott, hanem a mögötte meghúzódó zenei maradiságra. Amit a nép a magyar nótából megőrzött, az a szájhagyomány értékes része. Ugyanúgy szeretni való, mint a népdal. Vegyük például a katonanótákat - az első és a második világháborúból -, melyek fele népdal, fele pedig nóta jellegű. Az én generációm számára tulajdonképpen ez a spontánul örökölt magyar népdalkincs. És éppen itt látszik, hogy mennyire megbékül egymással a kettő.
Is-is. A hatalom akkori birtokosai úgy vélték, hogy az osztályharcot erre a területre is ki lehet terjeszteni. A nóta a dzsentrik világa, betegség, amit ki kell irtani, mondták a túlbuzgó illetékesek. Miközben ezek az emberek a lelkük mélyén nótakedvelők voltak, gondoljunk csak arra, hogy a hagyományos munkásdalok mind nótadallamúak. És ne feledjünk el azt sem, hogy az ötvenes-hatvanas években szigorúan megkövetelték, hogy a népdalműsorokat cigány zenekar kísérje. Magyarán a "tömegek" a népdalt is nótává öltöztetve szerették meg. Miközben évtizedek alatt szívós munkával sikerült beleoltani az emberekbe, hogy a művelteknek a nótától óvakodniuk kell. Így jutottunk el ma odáig, hogy az európai népek közül talán csak a magyarok nem tudnak együtt dalolni. Hiányzik a spontánul örökölt közös dalkészlet.
Ez szerintem nem általános eset, de a szájhagyomány életrevalóságára mégis jellemző. Bizonyos dolgok búvópatakként eltűnnek, aztán egyszer csak előkerülnek. Bárcsak így lenne a teljes dalhagyománnyal.
Kétségtelen. Az említett spontán dalkincs többé-kevésbé kapcsolódik az életünkhöz, de egy somogyi pásztordalt vagy egy székely keservest nem lehet úgy eldalolni, hogy ezzel közvetlenül a magam huszadik századi érzéseit fejezzem ki. A hagyománynak ez a része már csak úgy él, mint minden egyéb érték a régi kultúrából. Pódiumon szívesen meghallgatom őket. Mikor manapság "hitelesen" utánozzák a szalmakalapos széki parasztot vagy a keservest éneklő csángó öregasszonyt, engem kifejezetten zavar, karikatúrának érzem.
Ezeket a legjobban ráérő emberek, a nyugdíjasok hallgatják, akiket még igazi élmények fűznek a nótához. Az ő fiatalságuk idején egy lakodalomban még sok minden elhangzott, és a hozzá tapadó élmények akkor is szépek, ha maga a nóta esetleg kifogásolható. Mert a nóta - ahogy azt Kosztolányitól is tudjuk - összeköti az embereket, és ez a hangulati közösség olyan érték, amiről nem szabad lemondani.
Ennek oka nyilván az, hogy a nóta tömegműfaj, s mint ilyen, nagy része viszonylag alacsony esztétikai színvonalú. Csak adott helyzetekben énekelhető.
Lagzi Lajcsi és társai pontosan azt mutatták meg, hogy a magyar nóta mitől lehet penetráns. Azt a rétegét tárták fel, amelyet az igazi értelmiségi lehetőleg messze elkerül, a kevésbé igényes emberek viszont éppen erre vágynak. A két világháború között például rengeteg irredenta nóta született, olyan, amit ma tisztességtelen dolog lenne szájra venni. Furcsa módon a nyolcvanas években értelmiségi körökben pedig ha jól lerészegedtek, a székely himnuszt énekelték. Abban a helyzetben az is giccs, bár a magyar himnuszhoz viszonyítva amúgy sem igazi műalkotás. Valamelyik nap végignéztem egy televíziós nótaműsort. Olyan borzalmas két nótaénekest régen hallottam. Rossz volt a hangjuk, rossz volt a kiállásuk. Azoknak volt ez jó, akiknek mindegy, csak nóta legyen. És nem volt jó a válogatás sem. A nóták között pedig sok érték van, csak tudni kell válogatni. A közönség azonban már ezt is elfelejtette.