Sárosi Bálint - A magyarok nem dalolnak együtt

A népies műdal, más néven a magyar nóta megítélése meglehetősen szélsőséges. Egyes felmérések szerint a nótaműsorok a Magyar Rádió egyik leghallgatottabb, egyben legvitatottabb adásai, hívei és ellenzői a bányászok és az egyetemi tanárok között egyaránt vannak. Sárosi Bálint zenetudós szerint viszont ennek a sokat vitatott műfajnak igenis vannak értékei, nem beszélve történelmi jelentőségéről. Ahogy Kodály írta 1955-ben: "Ha valami, ez az akkori (XIX. század második fele - a szerk.) magyar társadalom tükörképe. Sokkal inkább, mint az egykorú magasabb rendű költészet."

A népies zene gyökerei a XVIII. század elejéig nyúlnak vissza - magyarázza Sárosi Bálint. - Európában ez a felvilágosodás és a nemzeti mozgalmak, Bécsben Haydn, Mozart és Beethoven kora. Magyarországon ekkor jószerivel - a városi német polgárságén kívül - európai jellegű zenei élet nem létezett. Az egyetlen lehetséges támpont az egyszerű szerkezetű és eszköztárú hagyományos tánczene volt, ebből indultak ki az akkori hazafiak, hogy megteremtsék a nemzeti zenét. A vidéki nemesség zöme nem igényelte, és többnyire el sem jutott hozzá a bécsi muzsika, az akkori modern zene. 1715 után ugyanakkor elkezdődtek a verbuválások. Ezek olyan jellegű események voltak, mint a búcsúk: összegyűlt a falu apraja-nagyja, a bámészkodó legényeket pedig virtuóz férfias tánccal, borral és lehetőleg hatásos zenével csábítgatták katonának. Olyan muzsikára volt szükség, amit a nép is értett. Ennek a zenének a fejlesztése ily módon már hivatalos érdekké is vált, így lett a verbunkos az a műfaj, ami zeneileg akkor a legkorszerűbben képviselhette a magyarságot.

  • Úgy tudom, az akkor divatos verbunkos kompozíciók jelentős részét német, cseh és osztrák német zeneszerzők írták. Nem zavarta ez a magyar hazafiakat?

Nem, mert a magyar zenei hagyomány messze mögötte volt az akkori európainak, és éppen az volt a kimondatlan cél, hogy zeneileg is felzárkózzunk Európához. Ennek szükségességét nemcsak a Béccsel szorosabban érintkező főnemesség és a polgárság érezte, hanem a vidéki kisnemesek is. Ezért minden, számukra elfogadható újítással egyetértettek.

  • Mi az oka annak, hogy később többen mégis elutasították a magyar nótát, mondván, hogy az idegen gyökerű?

Nyilván azért, mert ezek az emberek nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy a XVIII-XIX. század folyamán ez az idegen hatás a magyar zene szempontjából létfontosságú volt. Egressy Béni, a Szózat zeneszerzője - akit a magyar nóta atyjának is szokás nevezni - még abban a hitben írta erősen német hatású dalait, hogy ezzel a nemzet javán dolgozik. A Szózat, de Erkel Himnusza is tele van verbunkoselemekkel, a Szózat ráadásul kimondottan verbunkos ritmusú. Így azoknak, akik a verbunkosból kinőtt magyar nótát idegenként el akarják dobni, azoknak a Himnuszt, a Szózatot, a Kossuth-nótát és sok más, nemzeti értéknek tekintett dallamot is el kellene dobniuk. Meg kellene tagadniuk Arany Jánost, Ady Endrét vagy Krúdy Gyulát, akik maguk is nótaszerető emberek voltak.

  • Bartók és Kodály mégsem viszonyult igazán pozitívan a népies dalokhoz.

Kodály és Bartók fellépéséig a magyar nótát népdalnak nevezték. Ez volt a magyar polgárság népzenéje, népdala. És igazából egészen a harmincas évekig az is maradt. Felfogásuk ugyanis igazából csak ekkor kezdett el hatni a tömegekre. És ne feledjük, a húszas-harmincas években a nótaszerző Balázs Árpád rendszeresen fellépett a Zeneakadémián, koncert-jeire tanult emberek tömege járt, abban a hitben, hogy ő képviseli az igazi zenei magyarságot.

  • Nem inkább a boldog békeidők iránti nosztalgiahangulat vonzotta az embereket ezekre a koncertekre?

Biztos, hogy volt ennek ilyen felhangja. A magyar nóta vagy népies dal valóban a XIX. század második felében élte virágkorát, ebből a korból tömegével sorolhatunk fel nótaszerzőt, köztük sok úgynevezett füttyös és egynótás komponistát. Ez a korszak Simonffy Kálmán, Szentirmay Elemér és Dankó Pista világa, két magyar dzsentrié és egy asszimilálódó cigányprímásé. Ebben az időben egyetlen új nóta is hazafias cselekedetnek számított. A nóta eszköztára azonban - akárcsak a verbunkosé - hamar kimerült. A múlt század végétől mind kevesebb igazi nóta született, inkább a sablonok hódítottak. E sablonok felhasználásával századunk első felében nem volt olyan tisztességes házmester Magyarországon, aki nem tudott volna nótát írni.

  • Igaz, hogy a két világháború között több mint húszezer nóta született?

Vannak ilyen becslések, de hozzá kell tennünk, hogy abban az időben a műfajnak konjunktúrája volt. És ahol tömegtermelés zajlik, ott rengeteg a selejt. Elég, ha megnézzük a mai nemzetközi tánczenét. Lehet, hogy a két világháború között húszezer nótát komponáltak, ezek döntő többsége azonban már csak papíron létezik vagy még ott sem. A tömegek nem énekelték. A húszezerből jó ha pár százat tartott meg a hagyomány, ideig-óráig.

  • A francia sanzonnak vagy a nápolyi dalnak megvan a maga helye és szerepe a francia vagy olasz zenei életben. Mi az oka annak, hogy nálunk a magyar nóta ugyanezt a helyet nem tölti be?

A sanzon vagy a nápolyi dal szervesen épült bele a nemzeti hagyományba. A francia és olasz tradíciót nem zavarta meg egy teljesebb hagyomány késői felfedezése. Nálunk a századfordulóra kialakult egy polgári, már a parasztságra is kiterjedő dalhagyomány, amely a maga törvényei szerint alakult volna tovább, de aztán felfedezték a sokkal jelentősebbnek ítélt paraszti hagyományt, és a kettő - a sajátos magyar helyzetben - szembekerült egymással. Ez az ütköztető sajátosság abban nyilvánult meg, hogy a polgári dalhagyomány hívei egyben a zenei maradiságot képviselték, miközben Bartók és Kodály a paraszti hagyomány felfedezésével együtt a zenei haladás, a modernség igényét testesítette meg. A negyvenes évekre már az látszott művelt, haladó szellemű magyarnak, aki Bartókra és Kodályra hivatkozva hátat fordít a nótának és lelkes híve a népdalnak.

  • A második világháború után a népi kollégiumok megalakulása változtatott valamit ezen a szemléleten?

A népi kollégisták ideje volt az utolsó, az egész társadalomra kiható fellángolása a népdalkultusznak, de csak egyszerűen azért, mert a társadalomban éltek még a korábbi reflexek. Jöttek a falusi fiatalok, büszkén kihúzták magukat, hogy lám, ez az ő kultúrájuk, aminek éppen a néphatalom idején jött el a kora. Aztán, nem éppen szerencsés módon, ez a néphatalmi korszak, illetve Kodály és Bartók mozgalma az átlagember megítélésében találkozott: népdalt kell énekelni, és akkor műveltek vagyunk. Így jutottunk el odáig, hogy a székely keserves, a palóc dudanóta és a somogyi pásztordal mintegy iskolában megismerhető álcája maradt az igazi népdalkultúrának, a gyerekek nem tanulták meg a történelmet, amihez ez tapadt, így a népdalból tandal lett.

  • Ezek szerint a magyar nóta Bartók és Kodály tevékenységének köszönheti a hanyatlását?

Inkább a buzgó epigonoknak és leginkább az idő múlásának. Magyarán mondva, úgy látszik, kiöregedett. Sokan szokták idézni Kodályt, hogy ő mennyire jelentéktelennek ítélte ezt a műfajt, idősebb kori írásaiból azonban kiderül, hogy Bartókkal együtt nem magára a műfajra haragudott, hanem a mögötte meghúzódó zenei maradiságra. Amit a nép a magyar nótából megőrzött, az a szájhagyomány értékes része. Ugyanúgy szeretni való, mint a népdal. Vegyük például a katonanótákat - az első és a második világháborúból -, melyek fele népdal, fele pedig nóta jellegű. Az én generációm számára tulajdonképpen ez a spontánul örökölt magyar népdalkincs. És éppen itt látszik, hogy mennyire megbékül egymással a kettő.

  • A proletariátus hatalomra jutásával ismét módosult vagy inkább zavarosabbá vált a magyar nóta megítélése?

Is-is. A hatalom akkori birtokosai úgy vélték, hogy az osztályharcot erre a területre is ki lehet terjeszteni. A nóta a dzsentrik világa, betegség, amit ki kell irtani, mondták a túlbuzgó illetékesek. Miközben ezek az emberek a lelkük mélyén nótakedvelők voltak, gondoljunk csak arra, hogy a hagyományos munkásdalok mind nótadallamúak. És ne feledjünk el azt sem, hogy az ötvenes-hatvanas években szigorúan megkövetelték, hogy a népdalműsorokat cigány zenekar kísérje. Magyarán a "tömegek" a népdalt is nótává öltöztetve szerették meg. Miközben évtizedek alatt szívós munkával sikerült beleoltani az emberekbe, hogy a művelteknek a nótától óvakodniuk kell. Így jutottunk el ma odáig, hogy az európai népek közül talán csak a magyarok nem tudnak együtt dalolni. Hiányzik a spontánul örökölt közös dalkészlet.

  • Hadd mondjak egy ellenpéldát. Schuster Lóránt, a P. Mobil vezetője a "kőkemény, őszinte rockzene" tombolása idején két szám között poénból elkezdte énekelni az Akácos utat. És a tízezer rocker egy emberként énekelte tovább vele.

Ez szerintem nem általános eset, de a szájhagyomány életrevalóságára mégis jellemző. Bizonyos dolgok búvópatakként eltűnnek, aztán egyszer csak előkerülnek. Bárcsak így lenne a teljes dalhagyománnyal.

  • Ezek a dalok az idők folyamán azért korszerűtlenné is váltak.

Kétségtelen. Az említett spontán dalkincs többé-kevésbé kapcsolódik az életünkhöz, de egy somogyi pásztordalt vagy egy székely keservest nem lehet úgy eldalolni, hogy ezzel közvetlenül a magam huszadik századi érzéseit fejezzem ki. A hagyománynak ez a része már csak úgy él, mint minden egyéb érték a régi kultúrából. Pódiumon szívesen meghallgatom őket. Mikor manapság "hitelesen" utánozzák a szalmakalapos széki parasztot vagy a keservest éneklő csángó öregasszonyt, engem kifejezetten zavar, karikatúrának érzem.

  • Többször is utalt rá, hogy a magyar nóta kiveszőben van. Felmérések viszont azt mutatják, hogy a déli nótaműsorok jelenleg is a Magyar Rádió leghallgatottabb adásai.

Ezeket a legjobban ráérő emberek, a nyugdíjasok hallgatják, akiket még igazi élmények fűznek a nótához. Az ő fiatalságuk idején egy lakodalomban még sok minden elhangzott, és a hozzá tapadó élmények akkor is szépek, ha maga a nóta esetleg kifogásolható. Mert a nóta - ahogy azt Kosztolányitól is tudjuk - összeköti az embereket, és ez a hangulati közösség olyan érték, amiről nem szabad lemondani.

  • Akkor az emberek zöme, különösen az értelmiség, miért idegenkedik mégis tőle?

Ennek oka nyilván az, hogy a nóta tömegműfaj, s mint ilyen, nagy része viszonylag alacsony esztétikai színvonalú. Csak adott helyzetekben énekelhető.

  • És mi a véleménye a kilencvenes évek elején tetőzött, úgynevezett lakodalmas rockvonalról, melynek előadói magyar nóták egész sorát tűzték - igaz, más hangszerelésben - műsorukra?

Lagzi Lajcsi és társai pontosan azt mutatták meg, hogy a magyar nóta mitől lehet penetráns. Azt a rétegét tárták fel, amelyet az igazi értelmiségi lehetőleg messze elkerül, a kevésbé igényes emberek viszont éppen erre vágynak. A két világháború között például rengeteg irredenta nóta született, olyan, amit ma tisztességtelen dolog lenne szájra venni. Furcsa módon a nyolcvanas években értelmiségi körökben pedig ha jól lerészegedtek, a székely himnuszt énekelték. Abban a helyzetben az is giccs, bár a magyar himnuszhoz viszonyítva amúgy sem igazi műalkotás. Valamelyik nap végignéztem egy televíziós nótaműsort. Olyan borzalmas két nótaénekest régen hallottam. Rossz volt a hangjuk, rossz volt a kiállásuk. Azoknak volt ez jó, akiknek mindegy, csak nóta legyen. És nem volt jó a válogatás sem. A nóták között pedig sok érték van, csak tudni kell válogatni. A közönség azonban már ezt is elfelejtette.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016
 
Ez a weboldal kizárólag a technikai működéshez használ cookie-t, a jobb felhasználói élmény érdekében. Honlapunk használatával Ön elfogadja, hogy cookie-t helyezhessünk el az Ön által éppen használt digitális eszközén.
Elfogadom Nem fogadom el