"Elhűl ős színe láttán..." - írta Kodály Zoltán egykoron, megpróbálva érzékeltetni azt a hatást, amit a városi emberből a népzenével, a népi hagyományokkal való találkozás kivált. Valahogy így lehetünk mi is a Muzsikás együttes játéka hallatán: a "népzenei újhullám" több mint húsz éve dolgozó prominens képviselője legújabb lemezén még önmagához képest is egészen új hangot üt meg. A Hazafelé című album megjelenése kapcsán a népzene és a táncházmozgalom múltjáról és jelenéről is kérdeztem Éri Pétert, aki egyébként civilben évek óta szerkeszti a Tilos Rádió népzenei műsorát.
Mi akkor szeretünk lemezt kiadni, ha úgy érezzük, van mondanivalónk. Eddig sem követték egymást évente a Muzsikás-lemezek, hiszen első anyagunk - az Élő népzene sorozatban - 1978-ban jelent meg, és a Hazafelé azóta csak a nyolcadik. Most úgy érezzük, sikerült új hangot megütni, mely elsősorban annak köszönhető, hogy a stúdióban is úgy próbáltunk meg zenélni és énekelni, mint falusi mestereink: egy légtérben, egyszerre, együtt lélegezve, egymásra figyelve. Így ennek a zenének a belső lüktetését és finomságait jobban vissza tudtuk adni, mint bármikor korábban. Mindezt egy hosszú felkészülési, illetve elmélyülési időszak előzte meg, az anyagot koncerteken is kipróbáltuk, és úgy tűnik, van értelme a munkánknak, rezdül rá a közönség. Egy idő óta egyébként együtt dolgozunk két táncossal, Farkas Zoltánnal és Tóth Ildikóval, s a táncot megpróbáljuk úgy integrálni a műsorba, hogy az ne csak illusztráció szintjén jelenjen meg, hanem szerves egységet alkosson a zenével, ugyanolyan természetességgel, mint az életben.
Mi sosem egy konkrét felvételt másolunk, hanem több hanganyagból próbáljuk meg a lényeget összegyúrni, és azt úgy előadni, mintha valóban azonos volna az eredetivel. Ha sikerül hasonló hangot megütni, akkor ez sikerült. A hetvenes évek elején - a Sebő és a Téka együttes tagjaihoz hasonlóan - egyébként mi is más szempontok alapján gyüjtöttünk Erdélyben mint a népzenekutatók. Nem tudományos dokumentációt akartunk készíteni, hanem zenélni szerettünk volna megtanulni. Akkor Erdélyben még virágzott a hagyományos parasztzene, A széki táncház például valóban a házasulatlan fiatalok ismerkedő és találkozó helye volt, házas ember be sem tehette oda a lábát, a népzene és a tánc teljesen behálózta az ottani életet.
Ezzel nem egészen értek egyet. Budapesten gyakorlatilag minden nap lehet valamilyen tradicionális kultúrával, zenével és tánccal találkozni, több-kevesebb rendszereséggel működik magyar, délszláv, görög, zsidó vagy ír táncház. A Tavaszi Fesztivál legnagyobb látogatottságú rendezvénye a táncháztalálkozó, napi húszezres tömeggel. A kevés számú, hangszeres népzenét oktató iskolában pedig többszörös túljelentkezés van. Az igaz, hogy a hetvenes években a hangszeres népzene nagyvárosi megjelenése újdonságnak számított, ma már viszont a mindennapok része, bárki számára elérhető.
Ez sajnos így van. Néhány évig szerkesztője voltam a táncháztalálkozókról készült, évről évre megjelenő lemezsorozatnak, és a Hungarotonnál számon kérték rajtam az egyik cikkemet, amelyben azt állítottam, hogy a népzenét játszó magyar zenekaroknak külföldön több lemeze jelenik meg mint idehaza. S amikor mindezt tételesen felsoroltam nekik, kénytelenek voltak elismerni, és ettől kezdve néhány évig rendszeresen jelentek meg népzenei lemezek. Ez nem az én érdemem, hanem - mint ahogy a Hungaroton illetékese mondta - annak volt köszönhető, hogy leomlottak a politikai korlátok, az előírt kvóták, melyek nem csak a kiadványok számára, de a példányszámokra is vonatkoztak. A Nem úgy van most, mint volt régen című lemezünket például tizenkét ezer példányban nyomták, fél év alatt elfogyott, de valahogy egészen 1992-ig nem adták ki újra. Az egész táncházmozgalom egyébként négy táncegyüttes és a hozzájuk kapcsolódó zenészek önálló kezdeményezéseként indult a Liszt Ferenc téri Könyvklubból, s szerencsésen találkozott a fiatalok egy részének az érdeklődésével. Az akkori rendszer vezetői azonban nem szerették azokat az autonóm folyamatokat, amelyekre nem tudták a befolyásukat, illetve az ellenőrzésüket kiterjeszteni, ezért az volt az érdekük, hogy azok ne legyenek népszerűbbek a kelleténél. Sajnos a kultúra ma is a politika harcterepe, és ez nagyon sokat árt mindannyiunknak. Az első szabad választások előtt nem volt olyan párt, amelyik ne keresett volna meg bennünket, hogy írjunk számukra indulót, illetve korteshadjárataikon támogassuk őket. De mi már akkor sem szerettünk volna a politika szereplőjévé válni, inkább azt csináljuk, amit szeretünk.
Ez nem táncház, hanem este nyolctól éjfélig szinte szünet nélkül szabadon zenélünk. Így az is jól érezheti magát, aki csak zenét szeretne hallgani egy sör társaságában, aki viszont akar, táncolhat. Igyekszünk mindenkinek a kérését teljesíteni, be lehet szállni énekelni, vagy zenélni, így játszott már velünk francia tekerős lány éppúgy, mint New York-i klezmer klarinétos, erdélyi muzsikusok vagy a Balanescu Quartet tagjai. A Fővárosi Művelődési Házban pedig keddenként gyerektáncházat tartunk.
Igen, Bartók halálának ötvenedik évfordulója kapcsán az amerikai Bart College felkérésére összeállítottunk egy estet, két belga zongoristával szintén készítettünk ilyedn jellegű rádióműsort, és ezeket szeretnénk most továbbfejleszteni. A Bartók műveiben megjelenő népzenék eredetijét szeretnénk megszólaltatni, a maguk valóságában, hagyományos formájában és hangzásában, valamint a már említett két táncos segítségével azokat a táncok is bemutatni, amelyet Bartók láthatott a századeleji gyűjtőútjain. Ebből a műsorból talán egy lemez is kinéz.