A Benkó Dixieland Band Magyarország legrégebben együtt zenélő jazzegyüttese. Ennek az örökké élő, alapvetően optimista hangulatú, népszerű muzsikának hazai nagykövetei lassan negyven éve viselik el - hol jobban, hol kevésbé - egymás társaságát, közben bejárták a világot, zsinórban nyerték a fesztiválokat, s 1987-ben még Ronald Reagan amerikai elnök is elismerte: jelenleg ők az egyik legjobb tradicionális jazz-zenekar a világon.

Frankl Aljona

• Kezdjük talán a legelején: 1957 februárjában álltatok először össze, akkor még Benkó együttes néven, s ebben a zenekarban olyan emberek játszottak, mint a trombitás Jozefovits Iván, a későbbi omegás Benkő László és Laux József, a syriusos Baronits Zsolt, Frenreisz Károly, Oroszlán György vagy Solymos Antal.

Valóban, ebben az időben meglehetősen sűrűn változott az összeállítás, hiszen fiatalok voltunk, állandóan mozogtunk, s néhány év leforgása alatt mintegy 70-75, ma is többé-kevésbé aktív zenész fordult meg nálunk. A műsorunk ennek megfelelően elég vegyes volt. Jómagam kizárólag dixielandet szerettem volna játszani, a többiek egy részét viszont magával ragadta a hirtelen jött rock and roll őrület. A zenekarban megjelent a gitár, s átvedlettünk Béka zenekarrá. A pesti ifjúság körében hamar népszerűvé váltunk, de 1962-ben Benkő László és Laux József - teljesen baráti alapon - elváltak tőlünk, s megcsinálták az Omegát. Ez volt az a fordulópont, amikor elhatároztam: felhagyok a vegyes zenével, s létrehozok egy színtiszta dixieland zenekart.

• Az új együttes tagjainak zenei képzettsége, ha jól tudom, a kezdeti időkben meglehetősen különböző volt.

A zenekari tagok kiválasztásánál engem nem az a szándék vezetett, hogy az akkori legjobb muzsikusokat toborozzam össze, hanem hogy lelkesek és érdeklődőek legyenek. Van, aki akkor kezdett zenélni, s volt olyan, mint én, aki hatéves kora óta a hangszerek világában élt. Ekkor tehát beindult az a gépezet, amelyet sohasem a pénz, mindig a dixieland szeretete hajtott. Napi hat órát próbáltunk, s egyszer csak kezdett megszólalni az a hangzás, az a zene, amelyet elképzeltünk magunkban.

• Úgy hallottam, az elmúlt három évtized alatt - az egységes hangzás és stílus megőrzése érdekében - néha már-már agresszíven tartottad vissza társaid attól, hogy esetleg a ragtime vagy a modern jazz irányába menjenek el.

Mindig visszafogtam az embereimet, bármerre és bármennyire szerettek volna kalandozni. Rengeteg feszültség alakult ki persze emiatt, de - visszatekintve - úgy tűnik, hasznos szigor volt, hiszen a Benkó Dixieland külön „stílust”, a Benkó-féle dixielandet játszotta egész életében. Louis Armstronghoz vagy King Oliverhez hasonlóan sikerült kialakítanunk a magunk frazírjait, jellegzetes motívumait. Az Egyesült Államokban eddig hat olyan zenekarról tudunk, amelyek bennünket követnek és vallják azt, hogy ez és ez a megoldás Benkó-frazír. Persze, ha azt mondanám, hogy a Benkó Dixieland Band annak idején tudatosan alakította ki a saját zenei stílusát, nagyképű szöveg lenne, és mi több, nem is igaz. Az egész esetleges volt, a szerencse is közrejátszott, s az esetek többségében egyszerűen csak ide sodródtunk. Mi azonban minden szám wampjét (tehát a bevezetést) és codáját (befejezést) gondosan megformáltuk, ellentétben másokkal, akik a számoknak ezeket a részeit általában elnagyolják. Kitartanak egy hangot, vagy egyszerűen dobbal lezárják a kompozíciót.Ugyanakkor nagyon figyeltünk arra is, hogy a rögzített, megbeszélt részek nagy változatosságot mutassanak.

• A dixieland köztudottan amerikai fekete zene. Később Európában - elsősorban a hollandoknak és az angoloknak köszönhetően - azonban kialakult egy teljesen egyéni, kemény, kipontozott, húzós dixieland irányzat. Mi az oka annak, hogy a ti zenétek mégis inkább az amerikaiakéhoz áll közel?

Szerintem történelmi adottság. A zenészek általában úgy élik az életüket, hogy mindig más és más kollégákkal dolgoznak, lejárnak a klubokba, beszállnak ide-oda, különböző zenekarokat szerveznek, így rengeteg hatás éri őket a pályájuk során. Amikor mi elkezdtünk zenélni, teljesen más utat jártunk. Idehaza egyáltalán nem illettünk bele az akkori modern jazz-zenei életbe, 1968-ig külföldre sem nagyon mehettünk, így gyakorlatilag lezárt dobozban dolgoztunk. Ez az állapot óhatatlanul más irányba, a New Orleans-i zene felé terelt bennünket, hiszen szívesen hallgattunk Edmond Hall, Louis Armstrong, Herb Hall, Eddie Candon könnyed, lebegő muzsikáját. Így akkor ösztönösen, ma nagyon is tudatosan a fekete irányba mentünk. Aztán felfigyelt ránk Szentkúti Pál, a Magyar Rádió könnyűzenei osztály vezetője, felvételsorozatot készített velünk, s rengeteget játszották azokat a műsorok közötti szünetekben. Ezzel az „ingyen reklámmal” - no meg azzal, hogy három Ki mit tud?-on (1963-ban, 1965-ben és 1967-ben) másodikak lettünk - a hetvenes évek elejére az ország egyik legismertebb formációjává váltunk.

• A zenekarok többsége általában 3-4 órányi repertoárral rendelkezik. Úgy hírlik, nektek ennek többszöröse van.

25 órányi, kidolgozott számokból álló koncertprogramunk van. A zenészeim hozzászoktak ahhoz, hogy konferálás közben tudják meg, mi a következő darab. Mindig törekedtünk arra, hogy a közönség reakcióit figyelembe véve alakítsuk a koncertprogramot, s ezzel a „trükkel” már a hetvenes években rendkívül versenyképessé váltunk. A fesztiválokon például mindig meghallgattuk az előttünk lévőket, és ha többen eljátszottak bizonyos standardeket, mint a When The Saints vagy a Tin Roof Blues, mi teljesen egyedi programot rögtönöztünk. A Benkó Dixiland Band viszonylag hamar kezdett külföldön turnézni. Nyertünk a krakkói, varsói és prágai jazzfesztiválon, s ami számunkra is meglepő módon 1971-ben Montreax-ben. Szépen lejátszottuk a műsort, a közönség állva ovációzott, mi hazamentünk a szállodába és lefeküdtünk. Kiss Imre hajnali két órakor rohant be és vert fel bennünket, hogy futás vissza, mert át kell vennünk a fődíjat. Vérszemet kaptunk. Mindenfelé beneveztünk, így kerültünk például San Sebastianba, ahol igazi átütő magyar siker született: Szabados György zenekara nyerte a free kategória nagydíját, mi meg a közönségét.

• Gondolom, ezt követően nem lehetett más cél, csak Amerika.

Így van, 1982-ban mentünk el Sacramentóba, a világ legnagyobb tradicionális jazz-seregszemléje, ahol mindjárt megkaptuk a fesztivál nagydíját. A Sacramento Jazz Jubilee-ről tudni kell, hogy ez a kaliforniaiak által felfújt, mind méretét, mind koncertszámát tekintve az értelmetlenség határát súroló monstre buli, 105-110, kizárólag tradicionális jazzt játszó zenekarral. Mindenkinek napi négy fellépése van, különböző nagyságú helyeken - ezertől harmincezerig, a pizzériáktól a nagyszínpadokig terjed a vándorcirkusz. A sacramentói vendégszereplés mellé 1982-ben szerveztünk még néhány koncertet, s a műfaj szülőhazájában minket is meglepő sikert arattunk. A New York-i fellépés után például odajött hozzánk Joe Murányi, Wild Bill Davidson, Jabbo Smith, a legendás néger trombitás és Eddie Davis bendzsós. Gratuláltak, kritikát mondtak, tanácsokat adtak. Azóta is a remek a kapcsolat. Miként tény, hogy a hajlott korú Milt Jackson egyetlen koncertért iderepült Budapestre, csak azért, hogy játsszon velünk; hogy Freddie Hubbard, Wild Bill Davidson, Harry Sweet Edison vagy Joe Newman ingyen odaadták a lemezjogot. Mindez nagy önbizalmat adott a zenekarnak, és mutatja, mennyire elismernek minket a világban. 

• Az sem zavart, hogy egy időben azzal támadtak: a klarinétjátékod nagyon agresszív, a tónusod és a fúvástechnikád nem klasszikus megformáltságú?

Nem, sőt tudatosan távolodtam el mindattól, ami az európai dixiland zenére jellemző. New Orleans - ez a város a mi zenénk bölcsője, füstös kocsmáival és lebujaival, kurváival és szépasszonyaival, franciás könnyedségével és a lassan hömpölygő Mississippivel. Ott jónak tartják azt, amit csinálunk. S az hiszem, látszik rajtam, milyen elképesztő ez a világ, s milyen varázslatos érzés ezt a zenét játszani. Szerencsére a pályánkat sosem motiválta sem a karrier, sem a pénz.

• Mégis, jelenleg Magyarországon a legdrágább zenekarként tartanak benneteket számon.

Van egy elvem: mi magyarok legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk. Ha itt érték születik, annak használatát igenis fizettessük meg a külhonnal, legyen szó Teller Edéről, Száz Endréről, vagy akár rólunk. Mi a hetvenes években sem mentünk el Csehszlovákiába napidíjért koncertezni, pedig az Interkoncert nagyon szerette volna. Mindig tisztába voltunk nagyjából azzal, mennyit érünk. Ha a szívbetegek, vagy a leukémiás gyerekek javára rendeznek koncertet, szívesen megyünk ingyen játszani, de ha valamelyik nyugati cég idehaza vagy külföldön a vállalati bulin azt akarja, hogy mi szórakoztassuk a jónépet, igenis fizesse meg az árát. Ebben az értelemben valóban mi vagyunk a legdrágább zenekar. Ehhez persze szorosan hozzátartozik, hogy a zenekar anyagi stabilitását főszponzorunk, a Postabank biztosítja.

• Zenekarotok felállása közel 35 éve változatlan. Miben rejlik ennek a titka?

Talán abban, hogy amíg az amerikai dixieland zenekarok általában úgy épülnek fel, hogy van benne egy-két nagyon drága sztár muzsikus, akit körbevesznek közepes gázsijú profi kisegítő zenészekkel, addig a Benkó Dixieland Band tagjai ragyogó önálló egyéniségek valamennyien, akik együtt olyan összeforrott, egységes csapatot alkotnak, amely a maga területén verhetetlen.

• A Török Pál utcában immár harmincadik éve minden szerda este működik a Benkó-klub. Igaz,  hogy eddig körülbelül tizenötezer ember írta be magát a vendégkönyvbe?

Igaz. Amikor 1957-ben elkezdtünk játszani, a ferencvárosi bélgyár, a vágóhíd és a helyi likőrgyár rendezvényein muzsikáltunk. Ennek fejében a Ráday utcában, egy kapualjból nyíló teremben gyakorolhattunk. Ez az állapot pár évig tartott, majd elsodort bennünket onnan az élet, mígnem 1967-ben egy nagyon lelkes dixieland rajongó, Sentényi Barna kezdeményezésére e „nevezetes helyen” kialakítottak egy kultúrházat, amelyen belül létrejött a Benkó-klub. Azóta, minden szerda este - az egyetemi oktatás időszakában - a zenekar ingyen játszik itt. Az elmúlt harminc évben ugyanakkor egyfajta közép-európai központ szerepet is próbáltunk felvállalni, legalább hatvan zenekar vendégszerepelt a klubban, világsztároktól a még fel nem fedezettekig. Minden turnénk innen indul, itt vannak a raktáraink, s bár körülöttünk minden és mindenki cserélődik, mi továbbra is kitartunk a hely mellett.

• Mi a mozgatórugója annak, hogy ezeken a klubesteken a zenekar teljesen nyitott s gyakorlatilag bárki felléphet veletek?

Életem legszomorúbb emlékei azok, amikor gyerekkoromban másoktól szerettem volna kottát kérni és tanulni, és ez sohasem sikerült. Később, amikor már bennünket is kezdtek „nagymenőnek” tekinteni, elhatároztam, hogy a Benkó Dixiland Band bárkinek odaadja lemásolni a teljes kottatárát, hangszereléseit, s ha valaki be szeretne szállni közénk, gyakorlatilag bármikor megteheti. Pályám során többször megtámadtak, hogy nálam csak az a nyerő, aki dixilandet játszik, de én ezt a keresztet felvállalom. Úgy érzem, idehaza éppen az a feladatom, a támogassam a saját utánpótlásukat. A fiatalok között számos kiugró tehetség van, zenekari formációk már kevésbé. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy nincs elegendő kitartásuk a fiataloknak. Már három hónapnyi együttlét után lemezeket, eredményeket akarnak, s ez ugye általában nem szokott összejönni nekik.

• Igaz az a hír, hogy az elmúlt évtizedek alatt gyakorlatilag egyetlen koncertet nem mondtatok még le? Hogy - mint egyik interjúdban megfogalmaztad - az egyetlen alibi a halál?

Ez így van. A zenekar és a kiszolgáló személyzet olyan rutinnal rendelkezik, hogy egy-egy ember átmeneti hiányát képes pótolni. A negyven év alatt jómagam mondjuk tízszer nem voltam ott. Kéthetes  német turnét tüdőgyulladással, negyven fokos lázzal csináltam végig, de a kollégáim fejgörccsel, magas lázzal, eltört lábbal is végzik a dolgukat. (Berki Tamás legutóbb például törött kézzel énekelt.) Valóban nincs más alibi, csak a halál. Ez nem pénzkérdés, hanem a lelkiismeret diktálja. Úgy érzem, saját magamat, a közönségemet, a műfajt csapom be, illetve alázom meg azzal, hogy ezeket a dolgokat könnyedén veszem.

• Az hiszem, életed egyik meghatározó jellemzője a többlakiság. Zenélsz, tanítasz az egyetemen, egy kozmetikai céget vezetsz, igazgatótanácsok tagja vagy, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Az a hír járja, annak idején Aczél György többször mondogatta: a szocialista embertípus nagyságára te vagy az élő bizonyíték, hiszen mindenhez értesz, s nem egy, hanem minimum négy ember életét éled.

Esetünkben azért sem volt soha egzisztenciális kérdés a muzsikálás, mert valamennyiünknek volt és a mai napig van polgári foglalkozása. Amikor a műszaki egyetemet elvégeztem, a professzorom megkért, hogy többedmagammal maradjak ott tanítani. Cserébe ő elnézi, hogy zenéljek. Így alakult ki az egyetemi és a zenész karrierem párhuzamossága. A nyolcvanas évek elejéig mindig prioritást élvezett az egyetem, nagyon szép eredményeket értem el, nívódíjas műszaki könyveim voltak, negyven éves korom után viszont választanom kellett. És az amerikai fellépések után úgy beindult a zenekar szekere, hogy a tanítás területén vissza kellett fognom magam. Ami pedig a vállalkozást illeti, mi mindig is vállalkoztunk: műszaki emberek révén precízen terveztük a dolgainkat, menedzseltük magunkat, és amikor néhány évvel ezelőtt elérkezett a lehetőség, hogy lehetne valamit mást csinálni, megalapítottam családi vállalatunkat, a Sunfleur kozmetikai céget. Remélem, sokra visszük ezen a területen is, s talán egyszer még az Estée Lauder reszketni fog a neve hallatán.

• Hogy néz ki egy tipikus napod?

Nézzük például a tegnapit. Reggel érkeztem haza Fehérgyarmatról, ahol előző éjjel játszottam, majd elrohantam a bankba, onnan a többi megbeszélt találkozóra, be az egyetemre, majd tárgyaltam a román exportőrökkel. Közben a kanadaiak az irodámban vártak, de egy idő után őket is ott kellett hagynom, mert este vártak a fiúk a klubban. Ezzel persze a magánélet csorbul, de a feszített élettempó nekem tetszik, fekszik, és nagy toleranciát kíván a környezetemtől, a családtól és a kollégáktól egyaránt. Nálam a tanításból kikapcsolódás a zene, a zenéből a vállalkozás, abból pedig a közéleti tevékenység, amelyről még nem beszéltünk. Néhány igazgatótanácsban tag vagyok, szoros a kapcsolatom a szponzoraimmal, s ezek mind-mind rengeteg energiát és odafigyelést igényelnek. Emellett igyekszem segítséget kiharcolni az elhagyatottak számára, mint például a Bólyay árvaintézetnek, amelynek a Postabank az ösztönzéseimre komoly támogatást adott, de tagja vagyok a Lions és a United Way nevű segélyszervezetnek is. Leukémiások, szívbetegek, gyengénlátók javára adunk rendszeresen koncerteket, hiszen ha már nekem megadatott, hogy jól éljek, akkor, úgy érzem, az elesetteken is segítenem kell.