Ha tavasz, akkor országos turnéra indul a Bop-Art Orcherstra. Az idei, tizenegy állomásos koncertkörút - melyen a zenekarral fellép Patricia Beysens belga énekesnő és Krzysztof Scieranski lengyel basszusgitáros - március 14-én indult Gyöngyösön, és 28-án fejeződik be Sárospatakon, gálaestje 26-án lesz az Új Színházban. A turnéval egyidőben megjelent a zenekar negyedik, Samba Concertante című lemeze. A zenekar vezetőjét, Malecz Attilát faggattam.

• Öt évnyi szünet után 1992 végén két Bop-Art Orchestra-album is megjelent. Aztán újabb három évet kellett várni az új anyagra, amely azért nem olyan új, hiszen azon az 1994. október 19-i kaposvári Bop-Art-koncert zenei esszenciája hallható. Miért csak most?

Elsősorban anyagi okai vannak. Sajnos ma már művészi produkció nem jöhet létre mecénások vagy szponzorok nélkül. Nekünk - mint pályafutásunk során annyiszor - ezúttal is a Cél Motors segített. Ez a lemez egyébként egy trilógia harmadik darabja, s az 1992-ben megjelent Clinical Picture és a The Elephants Of The Milky Way című albumunkkal együtt gyakorlatilag leírja a Bop-Art Orchestra „legendás” formációjának történetét. Sajnos erről a felállásról csak múlt időben beszélhetünk. Egy korszak lezárult.

• Két basszusgitáros már játszott együtt a Bop-Art történetében, most David Janeway személyében másik zongorista is közreműködik a lemezen.

David ugyan végigjátszotta az egész turnét, a lemezen azonban csak az első, huszonkét és fél perces nyitó darabban van jelen. Krzysztof Scieranskival való korábbi együttműködésünk mindkét félnek sokat adott, Faludi Tamás játékának is jót tett, így gondoltam, miért ne lehetnék én a következő, akit egy másik zongorista belépése kihívás elé állíthat. Janeway egyik kompozícióját korábban játszottuk, amikor 1993 őszén kimentünk Amerikába, találkoztunk, beszélgettünk és elkezdtünk közösen tervezni. Ebből az együttműködésből különleges, szép zene született. S Patricia Beysens énekesnő, aki a korábbi turnéinkon kicsit idegenebbül mozgott köztünk, ezen a koncertkörúton végre ráérzett, miről is szól az egész.

• A Bop-Art Orchestra igazán a színpadon erős. 1987-ben megjelent első lemezetek is koncertalbum volt, mégsem szereted. Ezzel a mostanival elégedett vagy?

Maradéktalanul. Az első lemez idején, hiába zenéltünk már öt éve, érzésem szerint még nem volt elég kiforrott a zenénk. S bár csak hálás lehetek érte, hogy akkor azt a Pannonton kiadta, én a lemezeinket a Clinical Picture-től datálom. Az 1989-es montreux-i válogatás-CD-kre rákerült számaink alapján valamennyire tetten lehetett érni, hogy milyenek vagyunk élőben, de csak 1992-re nőttünk fel igazán. Szerencsénkre - a műfaj során tudtommal először - a Magyar Rádió huszonnégy sávra rögzítette a 94-es turnénk gálaestjét. S a felvételt visszahallgatva kénytelen voltam revidiálni egyes nézeteimet: ezeket a kompozíciókat ugyanis stúdióban sem tudtuk volna tökéletesebben felvenni.

• Említetted, hogy ez a CD egyben lezár egy korszakot. Merre tovább?

Egyrészt szeretném a repertoárt elmozdítani a vokális irányba. Patricia Beysens volt az első énekesnő, aki el tudta énekelni ezeket a nehéz dalokat, s mivel nem találunk hozzá hasonló vokális szólistát, repertoárunk jelentős részét sosem játszottuk. (Mostani turnénkra szerettem volna egyébként Sebestyén Mártát megnyerni, vállalta volna, de „pechjére” most Amerikában kénytelen koncertezni.) Ugyanakkor a klasszikus zenéből ismert hangszerek bevonásával szeretném átszínezni, illetve kiteljesíteni a „felépítményt”. Így talán az, ami korábban instrumentálisan néha hihetetlenül sűrű volt, esetleg egzaltált is, most közérthetőbbé válik.

• Térjünk vissza az 1993-as amerikai turnétokra. Úgy tudom, hogy akkor a világhírű jazzakadémián, a bostoni Berklee-n még kurzust is tartottatok, s ilyen megtiszteltetés magyar zenekarnak addig nem adatott meg. Miért nem lett folytatása?

1993-ban úgy tűnt, valami megmozdult körülöttünk. Előzenekarként tíz fellépéses floridai, illetve száz fellépéses, egész Amerikát átfogó koncertkörút szerveződött, amelyet - olyan okok miatt, amit most nem akarok részletezni - gyakorlatilag az utolsó pillanatban lefújtak, ha jobban tetszik, megfúrtak. Rövid időre beleszagolhattunk a nagy nemzetközi jazzcirkuszba, ahol - mint bárhol máshol - nagyon körülhatárolhatóan megvannak az erőcentrumok. A jazz ott sokkal inkább üzlet, mint művészet, és az üzletben nincs pardon. A gyártásnak folytatódni kell, méghozzá az előre megírt forgatókönyvek szerint. És ebbe a képbe mi egyáltalán nem illettünk bele.

• Talán azért, mert nem vagytok elég divatosak, a fő trendet követők?

Ez a vélekedés jól rávilágít arra az ellentmondásra, hogy három kontinensen, ahol eddig jártunk, ezt az igencsak zajos sikereket arató muzsikát a fogyasztáscentrikus zeneipar valahogy nem tudja magába integrálni. Amikor azt állítják, hogy erre nincs kereslet, akkor igazából félelmüket fogalmazzák meg, ez ugyanis nem manipulálható. De ha elfogadjuk, hogy ez a zene idejétmúlt, akkor tovább erősödhetnek félelmeink, hogy talán emberiség felett is eljár az idő. Akkor, amikor a „divatjamúlt” zenék kezdik újra a virágkorukat élni a világon, amikor öreg zenészeknek lépten nyomon újra össze kell állni, hogy megmutassák, miért voltak ők jók. A világ kezd mellésiklani, s sokak szerint akkor - legalább a remények szintjén - voltak még szellemi horizontok, mertek az emberek alkotni, illetve hagyták engedték őket alkotni, s ezáltal hiteles művek születtek. Pedig talán ide kellene visszamenni és újra elindulni, hátha nem ide jutnánk, ahol most tapicskolunk az ezredvég árnyékában.