Zavarba ejtő cím, első olvasatra sokakat feltüzelhet, aztán jön a nagy pofára esés. Ezek a feljegyzések ugyanis nem egy kurva, nem egy szajha, hanem egy "független örömlány" jegyzetei. Letűnt történelmi korok és kultúrák intellektuális örömszerzőjének történetei, ahogy az alcím is sugallja, recitativo accompagnato, azaz énekbeszéd zenekari kísérettel.
Kamondy Ágnes estje nem csak címében zavarba ejtő, több szempontból is műfajok határvidékén mozog. Színházi előadás, mégis koncert, improvizáción alapuló, mégis rendkívül kötött zene. Ráadásul azon kevés nők egyike, aki hangszeréül a basszusgitárt választotta. Az eddigi hat előadás zajos sikert aratott, legközelebb május 13-án és 14-én próbálkozhatnak bejutni az érdeklődők.
E törékeny, vibráló hölgy a hetvenes-nyolcvanas években különböző alternatív színházakban és zenekarokban szerepelt, Jeles Andrással, Forgács Zsuzsával és a Stúdió K.-val dolgozott, illetve Másik Jánossal és az Európa Kiadóval muzsikált, 1986-tól 1991-ig pedig ő az Orkesztra Luna lelke. Közben takarított, felszolgált, az Új Színház stúdiójában öt évig zene- és szövegimprovizációkat tanított. Legemlékezetesebb színházi munkája - egyben a nyolcvanas évek underground zenéjének méltó emlékműve - a Dalok Közép-Nirvániából.
1996-ban találkozott a gitárhoz Temesvári Balázzsal, három évig összejártak, készítettek filmzenét, gyakoroltak, improvizáltak, majd a régi zenésztárssal, a dobos Magyar Péterrel együtt létrejött a mostani zenekar magja. Ehhez a trióhoz csatlakozott később a billentyűs Varga Orsolya (ex-Orkesztra Luna), és további két énekes, a néhai Új Nemből Bende Zsuzsa és az egykori tanítvány, Láng Annamária.
Kamondy Ágnes "örömlány" feljegyzései személyes történetek, pontosabban inkább történések. Olyan különös élethelyzetek, amikor a külső, civilizációs máz megsérül, amikor az élet programja, a biztonsági játék megszűnik. És e sérülés, horzsolás mentén egy pillanatra felbukkan valami dráma vagy váratlan szépség. Elmondva kerek és inspiráló történetek ezek, az előadás közben azonban gyakorta vesztjük el a fonalat, jobb esetben mozaikokat ragadunk meg, aztán jöhet a puzzle. E súlyos, töredezett, szubjektív életsztorikat a kívülálló nehezen vagy egyáltalán nem bírja követni, még akkor sem, ha tudjuk, az impressziók, az asszociációk, a félig kimondott gondolatok a konkrétumoknál sokkalta fontosabbak. Aztán meg elvben ott van a zene, egy igazán érzéki közeg, amelyben bármilyen anyag feloldható.
Itt ez sem sikerült. Ez a zene végtelenül aprólékosan, a legkisebb zörejig kidolgozott, az érzelmeknek kevés teret enged. Végig benne van a kitörés lehetősége, de az erős kontroll, a szüntelen lefojtás ezt nem engedi. Mindez azért is érdekes, mert ezek a kompozíciók alapvetően improvizációkon alapulnak: hosszú ideig kötetlen volt az est anyaga, csak később döntöttek úgy, hogy a folyamatokat végre együtt formába öntik.
Mégis. Lehet, hogy a zenészek fegyelmezik a zenét, lehet, hogy maguk a történetek, de az embernek a végén hiányérzete marad. Kamondy Ágnes túlzottan el akart rugaszkodni a megszokott zenei szerkezetektől, túlontúl újszerű hangokra törekedett, a formai megoldások sokszor nem töltődtek fel tartalommal. A dalokban, zenei tételekben időnként vannak jól eltalált pillanatok, de gyakorta az érzése az embernek, ez a zene egy tetszetős, szépen felöltöztetett maszk, ami mögött bizony nincsen semmi.
Kamondy Ágnes szeret a trenddel ellentétesen mozogni - számára természetesebb folyamat, ha az anyagot előbb bemutatják, a közönség reagál, jönnek a kritikák, fellép a kölcsönhatás, idővel tovább érhet, változhat, finomodhat az egész, aztán hónapokkal később lehet menni a stúdióba. A Dalok Közép-Nirvánia esetében ez abszolút igaznak bizonyult, ennél a darabnál igazából csak reménykedni lehet, hogy számítása ezúttal is bejön.