Rég nem éreztem magam ilyen kényelmesen nagyszabású hazai rockkoncerten - a küzdőtéren egyszer sem tapostak a lábamra, egyetlen könyök sem fúródott az oldalamba, még csak nyakon sem öntöttek sörrel a körülöttem magukról megfeledkezők. Meg nem számoltam, de mintegy 40-45 ezren gyűlhettek egybe az Omega együttes szombati népstadionbeli koncertjére, mely végállomás és kezdet is volt egyben: a harminchét éves zenekar vélhetően utolsó fellépése, az Omega Rt.-nek pedig az első közgyűlése.

Fotó: Sopronyi Gyula

Az égiek igazán kegyesek voltak Kóbor Jánosékkal: ahogy öt évvel ezelőtt közvetlenül a koncert előtt kezdett rá a vihar, úgy ezúttal a reménytelenül felhős égbolt estére szépen felszakadozott, s bár az Ezüst esőt most is elénekelték, aktualitása nem volt. Mint ahogy a többi dalnak sem sok, de hát ezt vállaltan életmű-összefoglaló nosztalgia-bulinak szánták, aki ide eljött, tudta, mire számíthat.

Ravel Bolerójára vonultak fel a zenészek, a három órás (O)mega-bulit az elmaradhatatlan Gyöngyhajú lány meg egy nagyszabású tűzijáték zárta, az utolsó taktusokat gyakorlatilag elnyomta a petárdák fülsiketítő zaja. Joggal mondhatta mindenki, ez volt a koncert fénypontja. A stadion zúgott is rendesen, hisz minden jó, ha a vége jó, ki emlékszik már ilyenkor az előtte történtekre.

Pedig sok említésre méltó nem történt. Könnyed-laza unalom. A zenekar tisztességesen nyomta, amit és ahogyan kellett. Öt éve léptek fel utoljára, azt megelőzően további hét év aktivitás maradt ki, csodát tehát senki sem várt, ennél fontosabb, hogy botrány sem lett belőle. Az Omega tagjai sosem voltak híresek kiugró zenei tudásukról, igaz, ők legalább nem is próbálták állítani az ellenkezőjét, inkább felkértek néhány profi muzsikust, hogy erősítsék meg soraikat. A gitáros Szekeres Tamás, a billentyűs Gömöri Zsolt, valamint a vokalista Keresztes Ildikó, Vértes Attila és Demeter György pedig jól hallhatóan szerencsés húzásnak bizonyult.

A látványcentrikus rockzene hazai apostolai ezúttal minden korábbi koncertjüket felülmúló technikát vetettek be, 200 ezer watton szóltak a hatvanas-hetvenes évek slágerei, hozzá jött még a több mint egymillió watt teljesítményű világítástechnika, az ötven négyzetméteres kivetítő, az elmaradhatatlan lézer és a kétszeri tűzijáték. A sztárvendégeknek meghirdetett, valójában epizodista, az utolsó pillanatban - vélhetően szponzori nyomásra - közönségcsalogatónak bedobott Presser-Somló-Laux trió alig húsz percet töltött a színpadon, azt is két részletben. Másodszor értelemszerűen a fináléban, illetve a rövidke ráadásban, melyben a színpadtól búcsúzó Omega együttes egyszerűen csak újra eljátszotta a Gyöngyhajú lányt. Mintha előzetesen nem is készültek volna arra, hogy a közönség még egyszer utoljára visszakívánja őket.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Kóbor Mecky: Szimfonikus Omega >> - interjú, 2010. május

Omega-vizit Erdélyben >> - cikk, 2005. május

Illés, Metro, Omega - Beatmatuzsálemek randevúja >> - interjú, 2001. április

Kóbor János: Ha kellünk, akkor vagyunk >> - interjú, 1999. szeptember

Benkő László: Nincs rosszabb az állóvíznél >> - interjú, 1994. szeptember