Másodmagával ő énekelte a tavalyi kajak-kenu világbajnokság nyitódalát, korábban az atlétikai EB záróünnepségén és az augusztus 20-i állami ünnepségen is hallható volt, mindez persze zeneileg közel sem referenciaértékű. Akkoriban még a Rockfort együttes tagja volt, e formáció dalait igényes könnyűzenének szokták mondani, végül is ízlés dolga, az biztos, hogy könnyűzene. Almási Enikő énekesnő sem érezhette túl jól magát ott, idén tavasszal elváltak útjaik. Szerencsére, mondhatnánk így utólag, ha nem így történt volna, vélhetően mostani szólólemezét sem vehetnénk a kezünkbe.

Édesapja dixieland zenekarában kezdte, több mint tíz évig énekelt és bendzsózott a gyerekekből verbuválódott Promenade Dixieland Jazz Bandben. Aztán Budapestre költözött, elhívták a Rockfortba, a többi ismert. Saját bevallása szerint mindig saját anyagot szeretett volna, csak a megfelelő társra kellett várni, akivel úgy tud együtt dolgozni, hogy teljesen rá szabott legyen a produkció. Tavaly Mohai Tamás személyében ezt a társat meg is találta, nekiláttak dolgozni, ennek a kapcsolatnak a gyümölcse a Te+én című debütáló lemez.

Nem túl eredeti a címe, nem is szánták szellemi rejtvénynek, asztalhoz leülve, poharazgatás közben egyszerűen ez jutott az eszükbe. A dalok is így születtek, asztal mellett, egy szál gitáron, hangulatteremtő italok társaságában, amúgy Tinódi Lantos Sebestyén módjára. Ösztönből jöttek a dallamok, ösztönből jöttek a szavak, ahogy ösztönből jönnek a csipőmozdulatok is a színpadon. Mondhatnánk, mozgása kellőképp kihívó és erotikus, szó sincs persze sztriptízről, de tény, nem csak a bokája villan ki éneklés közben.

- Vállalni kell, hogy ilyen vagyok - válaszolja, miközben a nézésével majdnem zavarba ejt. - Nem célzottan teszem, ezek az érzések mélyebbről jönnek. Öröm, amikor látom, hogy a közönség elkezd utánozni, átvenni a mozdulataimat. Zeneileg ez az album persze más világ, mint az, amiben korábban mozogtam, de úgy érzem, ez az a műfaj, ahol a legjobban meg tudok mutatni mindent. Hangban és képben érzékeltetni, hogyan gondolkodik egy nő 1999 legvégén.

Enikő tehát nem hétköznapi jelenség a mai magyar popzenében. Ráadásul több szempontból egyéni utat jár be. Első önálló lemezén csak saját dalokat énekel, eszébe sem jutott feldolgozásokat készíteni, bár azt el tudja képzelni, hogy egy-egy hozzá illő szám majd később bekerülhessen a repertoárba. Másrészt előbb lett videoklipje, mint hogy ő maga élőben fellépett volna. A Te+én tavasz óta megy a különböző kereskedelmi csatornák klipműsoraiban, ennek megjelenésével - ahogy ő fogalmazott - 300 klubkoncertet sikerült megspórolniuk. A videó alapján kérték meg, hogy lépjen fel az idei Szigeten a Z+ színpadon, s mivel nem akart playback színpadra lépni, gyorsan toborzott maga köré egy zenekart: Mohai Tamás mellett Szappanos György lett a basszusgitáros, Huszár Endre a dobos és Nagy János a zongorista. A társaságot szerényen elnevezte Bitlisznek, amit Beatlesnek kell írni, hangsúlyozván, belföldi zenekarról van szó. A név egyébként egyszerűen jött, ugyanúgy, ahogy a dalok, asztal mellett, italozás közben.

A Te+én az Old Man's Records gondozásában jelent meg, azért ott, mert ők garantálták a függetlenséget. Más kiadóknál voltak már Enikőnek korábban is lehetőségei, de mindenhol kisebb-nagyobb kompromisszumot kellett volna kötni, és akkor más irányt vett volna a pálya. Ő viszont mindenképpen ragaszkodott az eredeti elképzeléseihez. Úgy gondolja, nagyon jó a lemez, a legjobb, amit csinálhatott, és hiszi, hogy sikere lesz, hogy átjut az emberekhez.

Egy huszonhat éves énekesnő egészséges önbizalma és vállalható exhibicionizmusa ez, rokonszerves, hogy még vár a sorozatos élő fellépésekkel, tervei szerint - a lemez fogadtatásának függvényében - csak januártól játszanának sűrűbben, vidéki és fővárosi klubokban, koncerthelyeken. Az élő megszólalás egyébként is nyersebb, rockosabb a lemezen hallhatónál, ott aztán ki lehet állni a fénybe és mindent beleadni.