Ez azért várható volt. Ahogy ez a törékeny lány két éve gyakorlatilag besokallt, eltűnt a színről, feladta Londont, visszatért Dorset megyébe, sejtettük, reméltük, ennyivel nem éri be. Azt is tudtuk, ha lesz újjászületés, az egyben változást is hoz, mert ha van valami fix e démoni hölgy hétéves pályafutásában, az maga a változás.

Ahogy az óra ingája, úgy áll be szép lassan Polly Jean Harvey. Kezdetben maga volt az antinő, csúnyácska, vékony, nagyszájú és deszka, ráadásul az a fajta, aki az adottságaira még három lapáttal rátesz. Maszkulin megjelenés, maszkulin attitűd, karcos, szúrós, provokatív. 1995-ben viszont száznyolcvan fokos fordulatot vett, jött a másik véglet, lett belőle túlspanolt rockdíva, kilónyi festékkel, rúzzsal, hajlakkal, hatalmas műszempillákkal, ahogy kell, a provokatív felhang hozzá megmaradt. Egy évre rá friss image, kevesebb hajlakk, kevesebb rúzs, egyenes kiállás, egyszerűbb tekintet. Most pedig ismét váltás, ezúttal életszerűbb és puritánabb mint valaha, alapvetően olyan, mint egy munkába igyekvő hivatalnok. Az egyetlen talán, ami nehezen illik bele a képbe, a tövig vágott frufru.

A külső megjelenés változásával egyenes arányban változott a zene, ha innen közelítünk, a folyamat logikus és következetes: a minimalizmusból a puritanizmusba a gyakran vargabetűs átmenet tulajdonképpen a dolgok természetéből fakad. Polly Jean az elmúlt hét évben viaskodott magával (és persze környezetével) eleget, most úgy tűnik, létrejött a nagy kiegyezés.

Ráadásul legutóbb új területre, a filmművészetre csodálkozott rá: Hal Hartley legújabb művében (The Book Of Life) Mária Magdolnát alakítja. (A premier augusztus 22-én az Edinburgh-i filmfesztiválon volt). Bár a filmet nem láttam, a szerep kétségkívül ideális számára, ő is egyfajta Mária Magdolna, amolyan legenda, többféle bibliai női alak együttese, akit annyi oldalról lehet megközelíteni, amennyiről nem szégyellik. Értelmezése teljesen egyénre szabott,  egyszerre szent és profán, mennyeien tiszta és fertővel teli. Nem véletlen, hogy akik rákaptak az ízére, egykönnyen nem eresztik.

Fél éve tehát újra aktiválta magát, gyorsan összerántotta a csapatot, hogy előbb stúdióba, majd augusztus 7-én európai turnéra induljon. Tizenkét ország, tizenkét fesztivál, valamennyi előremutató jellegű, Pukkelpop, V98, Bizarr, sorolhatnám, de minek, mindez már múlt idő. Új lemeze (Is This Desire?) hivatalosan szeptember 28-tól a boltokban, aki nem bírná ki addig, a hozzá kapcsolódó single (A Perfect Day Elise) már elérhető. A legutóbbi hírek szerint pedig október 20-án tizenegy állomásos amerikai turnéra kel, a bő két hét alatt nyugatról keletre tart majd.

Wieseni koncertjét volt alkalmam látni, a legkevesebb, hogy kivert a veríték és többször elzsibbadtam. A falu határában lévő, hatalmas deszkapalánkokkal körbevett kinyitható sátorszínpadon ugyanis ismét kiderült: bármilyen jól eltaláltak a lemezei, igazi őstehetséghez méltóan Polly Jean mégiscsak koncerten, elevenen, az igazi. Nem véletlen, hogy viszonylag rövid pályája során közel félszáz bootleg, azaz engedély nélkül rögzített koncertalbum jelent meg tőle, az 1995-ös európai turnéjának koncertjei például kazettákon és lemezeken remekül dokumentált. Nem beszélve a rengeteg házi használatra szánt felvételről, lám, itt Wiesenben is sokan készültek az eseményre, láthatóan nem csak az én diktafonom dolgozott a sötétben.

"Szokatlan érzés ez számomra. Nem hittem volna, hogy valaha be tudok úgy fejezni egy munkát, hogy utána elégedett is legyek vele" - nyilatkozta az új lemezzel kapcsolatban a Dazed And Confused-nak. (Íme, újabb fricska a lemeziparnak: két év után az első nagyobb lélegzetű interjút e kis példányszámú független magazinnak adta.) Mint mondta, a dalok döntő többségét még 1996-ban írta, és ma boldogabb, mint bármikor valaha. Mostanság Sonic Youth-t hallgat, meg Will Oldhamet, valamint sok-sok rádióműsort, szereti tudni, mi történik a világban (ez azért nem rá vall).

Szokatlan ez az elégedettség, különösen attól az embertől, aki híresen nagyigényű, aki még anno azt is ki tudta harcolni, hogy az 1993-as Rid Of Me album demo változatát külön megjelentesse az Island. Szokatlan ez az elégedettség azért is, mert ez a lemez közel sem tökéletes. Mégis szerethető, mert életszerű, életszagú, hitelesnek tűnő. Szertelenebb, szerteágazóbb mint eddigi munkái, szónikus mozaikok tablója. Hű társa, John Parrish nyers, karcos gitárjátéka ezúttal a háttérben marad, PJ hangjában a hangsúlyok helyenként jócskán eltolódnak. A single-re is kimásolt A Perfect Day Elise a maga nemében telitalálat, ez az a dal, ami régebbi rajongóknak és a most ismerkedőnek egyaránt bejöhet. Wiesenben további öt dalt adott elő róla, utólag azt mondom, igaza volt, én is azokra szavaztam volna. A többi szám túlontúl intim és egyenetlenebb színvonalú.

Bár az Islandnél három éve voltak olyan törekvések, hogy új alternatív szupersztárt, amolyan ezredvégi U2-t faragjanak belőle, ez minden bizonnyal már nem jön össze. Ennek oka részben habitusa, integrálódni képtelensége, részben különleges helyzete, hogy két, egymástól karakteresen elváló zenei világban mozog egyszerre. Bluesba fojtott modern zajos-harapós rockzene ez, a harmincas, a hatvanas és a kilencvenes évek hangulata egyszerre. Az ortodox bluesrajongóknak tán túlságosan elektronikus és indie, az indie-knek tán túlságosan bluesos érzületű, pedig ez a huszonnyolc éves angol farmerlány mindezt tökéletesen magába olvasztja. De nem baj, ennek az állapotnak a lelkem mélyén örülök, így marad meg PJ ártatlannak, hitelesnek, enyémnek.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

PJ felrázza Angliát >> - cikk, 2011. március

PJ nyers, provokatív, zavarba ejtő >> - cikk, 2009. május

PJ Harvey - Nyaldost a lábam! >> - cikk, 2001. július

PJ Harvey igazi nő lett >> - cikk, 1998. augusztus

PJ Harvey - Nem tökéletes, de szerethető >> - cikk, 1998. szeptember