Újabb     halottkém-galopp, ezúttal az Almássy Téri Szabadidőközpontban, szeptember 26-án este és éjjel. A Sziget magasságában megjelent új VHK-nagylemez élő bemutatója ez, az Éden visszahódítására tett újbóli kísérlet, melyhez a zenekar szerint a legrövidebb út a zenén és a "magasra vivő megtáltosodáson" keresztül vezet. A hozzáállás, a filozófia változatlan, az Éden visszahódítása lényegében a Vágtázó Halottkémek másik megközelítése, újrafogalmazása. A halottkémek azért vágtáznak, magyarázza Grandpierre Attila fősámán, hogy az emberek végre felébredjenek a tetszhalott állapotból, és kiteljesítsék az életüket, az Édent pedig csak úgy lehet elérni, ha sok ember ráébred erre és cselekszik is.

Ki gondolta volna, hogy a valamikor többszörösen víz alá nyomott VHK a kilencvenes évek végére befutott együttes lesz? Előző albumukból e stílusban rekordmennyiségnek számító hatezer példány ment el, huszonhárom éves fennállásuk alatt most először feljutottak a slágerlistára, a Mahasz Top 50-ben egészen a 14. helyig kúsztak fel. E meglepő jelenségnek többféle oka lehet. Legfőképp talán az, hogy ez a sámánisztikus punkzene a korábban megszokottnál rendezettebb, strukturáltabb lett, a szabad folyamatzenében helyenként kifejezetten konvencionális rock- és metálsémák jelennek meg.

A VHK megmozdulásait a kezdetektől egyfajta kettősség jellemzi: voltak félig megírtnak tekinthető zenék, és voltak spontán módon születők. Az Éden visszahódítása I-en a megírt dalok kerültek az előtérbe, a spontaneitás ezt a lemezt kevésbé jellemzi. Érezték ezt a zenekar tagjai is, ezért az Éden visszahódítása II-n az "elevenszülés" lényegesen hangsúlyosabb lett. Grandpierre Attila szerint a stúdiólemezek közül ez lett a legvéhákásabb, ki tudja, tény, az őket jellemző ösztönösség és elemi erő valóban benne van.

Amikor tavaly elkészítették az első részt, hat év után vonultak stúdióban, az eltelt idő és a hirtelen felindulás két nagylemezre való anyagot vetett ki belőlük. Nehezen válogattak a számokból, dönteni, bármelyik felfért volna még pluszban. Egy lemez időtartalma véges, a maradékot gondosan félretették a következő korongra, az élet azonban folyton közbeszólt, rendre születtek újabbak.

A VHK zenéje elvben a konvencionális koncertstruktúrába nehezen illik bele. Ott sok szempontból megszorítások, tér- és időbeli határok vannak. Ezt a transzállapotot felidézni, átélni, ráadásul azonos intenzitással, nemigen lehet. Grandpierre szerint viszont a ihlet kellő koncentrációval felidézhető, az nem olyan, hogy a lehető legváratlanabb helyzetben jelentkezik, és mire az ember reagálhatna, eltűnik. A valós alapok ugyanis nem tűnnek el. Amikor felmennek a színpadra, örülnek neki, hogy felmehetnek. Nem arra gondolnak, hogy el kell kezdeni játszani, hanem arra, hogy végre felmehetnek játszani. A koncert tehát nem annyira kötelező feladat, mint inkább várva-várt lehetőség.

Aki kételkedik, ma este próbálkozhat.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Grandpierre Attila - Az elveszett kozmikus világrend >> - interjú, 2004. július

Grandpierre Attila - A nap élő természete >> - interjú, 2002. augusztus

Éden, hódítás, vágta >> - cikk, 1998. szeptember

Grandpierre Attila - A kérdés a mai napra eldöntetett >> - interjú, 1998. szeptember

Megújuló Halottkép-galopp >> - cikk, 1997. április