Ausztrália nem nagyon dicsekedhet internacionalista tehetségekkel. Békésen bégető Bee Gees fiúk, túldimenzionált Olivia Newton-John, tucatrockot játszó INXS, középszerű Little River Band, mindenképp vérszegény felhozatal. A nemzetközi porondon a kenguruk földjének egyetlen valóban karakteres bandája van: az AC/DC.

Valójában ez a zenekar nem is ausztrál, hanem skót és angol eredetű. A gitáros Young fivérek Glasgow-ban, a néhai énekes Bon Scott Kirriemurban, a basszeros Williams az angol Rumfordban született, sőt még az új énekes, Brian Johnson is az angliai North Shieldsben látta meg a napvilágot.

Az AC/DC huszonnégy éve a tántoríthatatlanság mintaképe, divatirányzatok ide vagy oda, az öt zenész gyakran az unalomig ugyanazt játssza: boogie-woogie alapú primer rockzenét. Nyers erő, letaglózó erejű megszólalás, szűk, de annál hatásosabb zenei spektrum. Az első tíz évben folytonos előrenyomulás, azóta jobbára helyben járás, a kilencvenes években újítás már abszolút semmi, nem is törekszenek rá, a gépezet olajozottan működik.

Tizenhét éve Johnson az énekesük, az újabb nemzedékek már hozzászoktak, a harminc felettiek többségének azonban az 1980. február 19-én meghalt Bon Scott marad az adu ász. Stílusa egyetlen aranytorkú rockénekeséhez sem hasonlítható, valódi rockzenei unikum. Szemtelen, kérkedő, kihívó, szexualitással teli, szakadt hang. Benne van a kocsmák tömény ital- és cigarettabűze, a klubok fojtogató levegője, az izzadó testek párolgása, van benne magamutogató pózolás, maró gúny és önirónia.

Scottie fiatal korában mondta: ha egyszer rocksztár lesz, az első szólóalbumát Bonfire-nak nevezi el. A megjelenésére a rajongóknak egészen mostanáig kellett várniuk. Tizenhét évvel halála után az Atlantic négylemezes díszdobozt jelentetett meg, több mint egy évvel lekésve a néhai énekes ötvenedik születésnapjáról.

Az első CD anyagát 1977. december 7-én rögzítették az Atlantic New York-i stúdiójában, rádiók számára készített promóciós lemez volt, kalózkiadása régóta közkézen, most viszont végre valóban meg is szólal. A második CD-n igazi ritkaságok: a Dirty Eyes (a Whole Lotta Rosie elődje), a Touch Too Much (más szöveggel és zenével), a Back Seat Confidential (ebből lett később a Beating Around The Bush), a csak Ausztráliában megjelent School day. A végén a Ride On, az utolsó dal, amelyet állítólag néhány nappal halála előtt egy londoni klubban elénekelt. A két további CD-n pedig a hazai mozikban is vetített Let There Be Rock című film alapja, az 1979. december 9-i párizsi koncert teljes anyaga.