A kreol tehetség, Jelly Roll Morton (1890-1941) a korai jazz ellentmondásos figurája. A műfaj egyik első teoretikusa, a feketék legfehérebb bőrszínű képviselője, aki ráadásul hallatlanul büszke európai vérvonalára. A szárnyait bontogató show-business első lehetséges sztárja, technikás és invenciózus, ugyanakkor tökéletesen tudta, mikor mire bukik a jónép. Ha valahol a közönség nem volt elég nyitott a jazz haladó irányzataira, érzés és ízlés szerint francia négyesekkel, ragtime-okkal, keringőkkel vagy népszerű dalokkal szórakoztatta a nagyérdeműt. Korabeli beszámolók szerint Morton nemcsak kiváló előadó, de dörzsölt üzletember, első osztályú kártya- és biliárdjátékos, valamint komédiás, szélhámos, strici és nagyléptékű csavargó volt egy személyben. Aki a tapsviharok ellenére is megmarad az utca emberének, fél lábbal a csatornában.

Morton a nagy mixer, az írott és íratlan hagyomány ötvözője, akinek repertoárjában a néger spirituálék, a népdalok, az indulók, a ragtime-ok, a népszerű dalok, a blues és az improvizáció természetes egységet alkotnak.
Nem sok gramofonfelvétel maradt utána, azok többségén is Red Hot Peppers nevű zenekarával játszik. Pályája felfelé ívelő időszakában, a húszas évek közepén azonban több, szám szerint tizenhat zongoratekercset rögzített, melyek Artis Wodehouse jegyzett pianista, tudós és zenetörténész jóvoltából ma már CD-n is hozzáférhetőek.

Wodehouse a történelmi hangfelvételek elismert specialistája, néhány évvel ezelőtt Gershwinnek a húszas években rögzített improvizációit tartalmazó 130 zongoratekercsét "restaurálta" és válogatott össze belőlük egy nagylemeznyi anyagot. A Gershwin Plays Gershwin című albumról a kritikák áradoztak, egyben elképesztő üzleti siker lett, több mint kétszázötvenezer példány talált gazdára belőle, még a kétszázas Billboard-listára is felkerült.
E heves közönségreakció titkának nyitja: Wodehouse-nak számítógépek és különleges programok segítségével sikerült annak illúzióját keltenie, mintha tényleg Gershwin játszana. És most ugyanezt tette Jelly Roll Morton zongoratekercseivel.

A húszas évek nagy vívmányai a mechanikus zongorán újra életre kelthető perforált papírtekercsek. E felvételi technika közben azonban a különböző ritmikai standardizálások során gyakran elvesztek az előadó játékának apróbb finomságai, például a lüktető tempók vagy a dinamikai ellenpontok. Wodehouse komputerbe táplálta Jelly gramofonfelvételeit, többféle szempontból elemezgette, kiválogatta az egyéni paramétereket, majd ezek segítségével a zongoratekercsekből újabb átiratot készített. Az új tekercseket pedig a felvételek eredeti helyszínén, a New York-i Academy Of Arts And Letters előadótermében egy Disklavier segítségével újra lejátszotta. Ennek a kísérletnek az eredménye került erre az albumra. És az illúzió, akárcsak a Gershwin-lemezen, ezúttal is tökéletes.