Mari Boine többszörösen hátrányos helyzetű énekesnő. A kontinens perifériáján, jóval az északi sarkkör felett született, lapp nemzetiségű, de norvég állampolgárságú. Apró termetű, nem túl szép, negyvenegy éves nő, de amolyan igazi ötvenkilós energiabomba. Egyike Norvégia legnépszerűbb és legnagyobb hatású művészeinek, New Yorktól Prágáig koncertezik, mégsem kíván beolvadni a nemzetközi zenei életbe. Amit képvisel, meglepően unikális, a kategorizálni szeretők szerint leginkább világzene.

Mari a négy országon végighúzódó, több mint háromszázezer négyzetkilométer területű Lappföld norvég részén született, Karasjoktól tizenhat kilométerre. Négy testvér és egy eksztatikus vallási (lesztadiánus) közösség zsoltárai jelentették számára a gyerekkort, miközben a norvég iskolában megtanították neki: a lapp kultúra és nyelv értéktelen, a legjobb, ha titkolja származását. (Lám, bizonyos nemzetiségek helyzete a gyakorta hivatkozási alapnak számító Skandináviában sem volt egykor rózsás.) Hamar kiderült, hogy hangja kiválóan alkalmas az elsősorban az improvizációs készségre építő énektechnikára, a joikolásra.

A lappok konokak, kitartók, állhatatosak, és nem ismernek határokat. A finnek, a svédek és a norvégok a lapp életmódot ma már tiszteletben tartják, így szabadon halászhatnak és vadászhatnak, valamint terelgethetik rénszarvasaikat. Mari a zene területén is hasonlóképpen halad: ő sem ismer határokat, ő is szabadon vándorol, és ha valami megtetszik, felveszi. Az alaphangvétel egyértelműen a lapp kulturális hagyományokhoz kötődik, zenéjét idővel azonban számos hatás érte, és a joikgyökerek sok jazzes és világzenei elemmel keveredtek benne. A természet lüktetését követő ritmus, a folyamatos alkalmazkodáshoz társuló improvizáció, illetve az érzelmek direkt kifejezési módja mind-mind zenei világának sajátja.

Szimpatikus, ahogy Mari a valódi internacionalizmus korában makacsul ragaszkodik az anyanyelvéhez. Néhány éve a lillehammeri téli olimpián a szervezők felkérését utasította vissza, pedig a kísértés nagy volt, hiszen a világesemény számára soha el nem érhető nyilvánosságot jelenthetett volna. Ő azonban következetes maradt, mint mondta, nem akar a domináns kultúra jelképes etnikai díszítése lenni. Eddig öt önálló albumot jegyez, az utolsó három - a Goaskinviellja, a Leahkastin és az Eallin - bekerült a nemzetközi zenei vérkeringésbe, elvileg nálunk is kapható. Különösen az Eallin című koncertlemeze magával ragadó, Dead Can Dance-színvonalú, egyszerre megemelve és túlhaladva a tradíciókat.