Az ember nem csikk, hogy el lehessen nyomni - mondta egykoron Lois Viktor. És a művészettörténészek azóta is bajban vannak, ha rá gondolnak. Az biztos, amit csinál, képzőművészet, munkái mégsem férnek bele egyetlen ma ismert művészi kategóriába sem. Amikor 1993-ban a velencei biennálén képviselte hazánkat, egyik kritikusa mondta találóan: "Lois túllőtt a célon. Munkássága ugyanis művészettörténetileg feldolgozhatatlan. " Néhány éve ráadásul nekiállt zenélni, megalakította a Tundravoice zenekart, amelynek a napokban jelent meg második kazettája.

Fényhegedű, kávéfőzőbasszus, többféle oszlopgitár, valamint két női hang, ez az általuk megszólaltatott mechanikus tánczene kiindulópontja. Szokatlan hangszerek és hangszerszobrok, legalább ennyire szokatlan a hangvétel, az elmúlt évek során erősen átalakulóban. A gyökerek a nyolcvanas évek elejéig nyúlnak vissza. Abba a korba, amikor egyes fiatal képzőművészek ecset és véső mellett/helyett gitárt és szaxofont vettek a kezükbe. A mozgalom legismertebb zenekara kétségkívül a Bizottság, Wahorn, Laca és Öcsi csapata, Szentendre pedig ez idő tájt lett a hazai underground erős bástyája.

Lois Viktor 1987-ben szokatlan módon válaszolt erre a kihívásra. Úgy vélte, a legjobban úgy lehetne egyesíteni a két művészeti ágat, ha a képzőművészek nem hagyományos hangszereken, hanem képzőművészeti alkotásokon játszanának. És különféle gépek és használati tárgyak alkatrészeit felhasználva, nekiállt megalkotni a maga hangszerszobrait. A mosótekerőt, a centrifugagitárt, a facsavaróhárfát, a radiátorbasszust, a palackdudát, a hűtőborda-xilofont és a porszívócső-szaxofont. Valamint a nyolc méter hosszú Gigant II-t, amelyen egyszerre hét ember zenélhetett. Kiállítás kiállítást, performance performance-ot követett, e különös hangszerekből megszólaló zene pedig egyre tökéletesedett. S napjainkra társaival teljesen kiszakadt a kortárs képzőművészek által kreált hangszerszobrok vagy akusztikus szobrok zörgős-csörömpölős világából. Bebizonyította, hogy instrumentumaival reprodukálható műveket is létre lehet hozni. Ha kell, mechanikus tánczenét is.

Lois Viktor rájött, vigyázni kell a divathullámokkal, mert gyorsan el lehet felejteni a megtanult kézműves és szellemi gyakorlatokat. S marad a tömeggyártás, a legcsekélyebb remény nélkül arra, hogy változtatni lehetne az elit uralta szisztémán. Gyakran eszébe jut egyik veterán muzsikus barátja, aki bár a legmodernebb csúcstechnológiával van felszerelkezve, mégis azt mondta: az volt az igaz hangzás, amikor egy rozsdás csavarhúzóval ütögette a cintányért.

1993-ban alakult zenekara, a Tundravoice a tundra hangja. Azé a tundráé, amely az emberi civilizáció által alig érintett, s amelynek fontos tulajdonsága a tűrőképesség. Hosszú időn keresztül dacol a hideggel, a vad szelekkel, a jéggel, a sötétséggel. Aztán, amikor az idő engedi, ez az élettelennek tűnő puszta néhány hónapra életre kel. Kivirul, kizöldül, szárba szökken, közben felkészül a következő nehéz időszakra. Az állandó túlélési ösztön és a megvalósítására koncentrált hihetetlen energia lebeg példaként a szemük előtt.

Azok, akik ismerik a Tundravoice korábbi munkáit és három éve megjelent kazettáját, meglepődve tapasztalhatják, hogy a Bálványbál című műben a közérthetőbb zene felé mozdult. Ez a mozgás tudatos, vallja Viktor, a két - egyébként testvéri - női énekhang például a fémes, maszkulinos alapokat hivatott ellensúlyozni. Az új "dalokban" számos népzenei elem fedezhező fel, a szövegekben pedig gyakori az olaszos és spanyolos halandzsa.

Hasonlították a zenekart a Vágtázó Halottkémekhez, tény, hogy mindkettőben ott van a transzcendencia. Viktorék viszont általánosabb elveket vallanak, előadásaikat sem jellemzi a VHK-tól elválaszthatatlan tomboló body-action. Az eksztázis náluk is teljes, de teljes mértékben bennük zajlik.

A Tundravoice zenéje látszólag monoton, a felszín alatt viszont érzékeny a pulzálás, a hideg-rideg fémes hangszereken pedig átjön az emberi kisugárzás. Szórakoztató ez a zene, miközben kellően ironikus ahhoz, hogy őszinte is legyen. Itt minden folyamatosan idézőjelbe van téve, maga a populáris megszólalás is. Ezek a dallamok lassan az ember fülébe ragadnak, mégsem csöpögnek vagy nyúlnak. És van benne valami elszánt menetelés - a semmibe.

Ahogy Viktor rámutatott, nem cél a meggyőzés. A mindenhonnan ránk zúduló dömping úgyis utolér. De legalább van némi remény. Hiszen, mint egyik számukban megfogalmazták: "Az élet olyan szezonális. / Akkor jó, ha rezonál is."

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

A Lois, a Tundravoice és a Zene oltára >> - cikk, 2001. október

Ócskavasból mű (Lois Viktor tatabányai táboráról) >> - cikk, 1997. augusztus

Az élet olyan szezonális (Tundravoice) >> - cikk, 1997. június

Lois Viktor: Az ember nem csikk, hogy el lehessen nyomni >> - interjú, 1994. július