A Mezőség amolyan népek kulturális olvasztótégelye. Magyarok, románok, cigányok és szászok keverednek erre, mintegy háromszáz településen, nem erőszakkal, egy irányba szorítva, hanem életszerűen, a közös felé haladva. És e természetes összefonódás, illetve kölcsönhatás eredményeként lett a kissé kopár dombvidék az erdélyi tánc- és zenekultúra kincsesháza.

Mindez sokáig nem volt ennyire kézenfekvő, illetve köztudott. Bartók Béla és Kodály Zoltán a század első évtizedeiben inkább a tiszta magyar területeket (javarészt Székelyföldet) vette célba, népzenei gyűjtéseik a vegyes lakosságú részekre alig terjedtek ki. Lajtha László volt az, aki a negyvenes években - igaz, Kodály tanácsára - elment Székre, és csak ámult, hogy a hagyomány milyen gazdag és eleven arrafelé. Nyomában a hatvanas években ifjú zenészek és néptánckutatók utaztak a térségbe, Széken kívül más mezőségi településre, és az ott szerzett tapasztalatokat hasznosítva hívták életre huszonöt évvel ezelőtt a táncházmozgalmat Budapesten.

Ezen a vidéken minden valamire való falunak volt, részben ma is van saját zenekara. Jó fülű és jó kezű muzsikusokból hiányt sehol nem szenvedtek, a mezőnyből a magyarpalatkaiak azonban mindig kiemelkedtek. A mezőségi magyar és román falvak majd mindegyikének zenéjét ismerték, a helyi nótákat, tempókat, szokásokat és hajlításokat. Talán ezért is voltak szívesen látott vendégek mindenütt. S talán ezért is gyűjtöttek a segítségükkel budapesti kutatók és zenészek szisztematikusan, három évtizedek keresztül. Az eredmény pedig egy ideje CD-n is hozzáférhető.

A részben archív, részben új felvételeket tartalmazó dupla lemezen minden, a Mezőségen előforduló tánctípus zenéje megtalálható. A két korongon két generáció játszik, közben pedig felnőtt egy harmadik. A mai tízen-és huszonévesek ismét a faluban maradnak, mezőgazdasági munkát vagy valamilyen vállalkozást folytatnak, a fiatal református pap, Kónya Tibor vezetésével pedig hetente egyszer táncházat tartanak. És már nekik is megvan a maguk zenekara.

Ezen a lemezen viszont apáik és nagyapáik muzsikálnak, az arrafelé divatos két hegedű, két kontra, egy bőgő felállásban. A szerkesztők érthetően az archaikus darabokra koncentráltak. az ősiből válogattak, pedig ez a zene ma is élő, és a jelenleg divatos dallamokat több-kevesebb sikerrel szintén integrálja.

A palatkai muzsikusok olyat tudnak, amit csak kevesen: játékuk gazdagon díszített, virtuóz, az improvizációs lehetőségeket a végletekig kihasználó, előadásmódjuk mégis súlyos, sallangmentes, régies. Lágy hangnemben sosem járnak, moll akkordot elvétve fognak. Ellentétben például a szomszédos Bonchida muzsikájával, az ő zenéjükben nem érződik a valamikor divatos romantikus stílus hatása. Ezek a zenészek egy korábbi ízlést, illetve állapotot tartanak karban, fejlesztenek tovább. Mind a mai napig.