Az Egyesült Királyságban a punkhullámot a Sex Pistols élén elindító Johnny Rotten után ezúttal az őt (is) megihlető amerikai punklegendát, a Ramonest mutatja be önálló műsorban a VH1 Classic.

Johnny Rotten igazából még azt sem tudta, mihez kezdjen Londonban magával, amikor a Ramones már javában darálta a maga háromakkordos punk and roll dalait a New York-i CBGB-ben. Abban a manhattani, később kultikussá vált rockklubban, ahol rajtuk kívül Patti Smith, a Blondie, a Television és a Talking Heads is kezdte pályafutását.

A hetvenes évek derekán New Yorkban meglehetősen kevés olyan hely akadt, ahol fiatal, „szabadúszó”, az akkori szupersztároktól eltérő világban mozgó zenekarok felléphettek. Ilyen volt például a Mercer Arts Center, amely 1973 augusztusában összeomlott, vagy a Max's Kansas City, ami aztán számos tulajdonosváltás után bezárt. S végül ilyen lett - tulajdonképpen véletlenek sorozata után - a Boweryn lévő Hilly's, amely utóbb, 1973 decemberétől CBGB néven vonult be a rocktörténelembe. A zenészek visszaemlékezése szerint koszos volt, meleg és izzasztó, de aki az új idők új dalaira vágyott, az remekül érezhette magát benne.

A CBGB-ben - Patti Smith mellett - kétségkívül a Ramones játszotta a legfontosabb szerepet. Máig őket tartják az első igazi punk-rock bandának, jóllehet rájuk is igaz, hogy az utánuk jövő generációkra gyakorolt hatásuk sokkal nagyobb, mint aktív időszakukban elért kereskedelmi sikereik.

Unatkozó középosztálybeli, Forest Hills-beli tizenévesekként a Stooges, az MC5 és a New York Dolls bűvöletében nőttek fel. Állítólag Paul McCartney akkoriban a szállodai bejelentkezésekkor mindig a Paul Ramone álnevet használta, ez tetszett meg először Douglas Colvinnak, lett belőle Dee Dee Ramone, majd Hyman és Cummings is követte példáját, s ennek megfelelően zenekarukat Ramonesnak nevezték el. Önjelölt menedzserük, a Budapesten született Erdélyi Tamás csatlakozásával vált teljessé a kvartett, amely 1974. március 30-án adta első koncertjét a Performance Stúdióban. Az eseményen mintegy harmincan voltak jelen, s az is hamar kiderült, hogy érdemes lett volna előtte többet gyakorolni.

Aztán csak belejöttek. S egyre nőtt a hírnevük. Akkor, amikor a nagyközönség az arénarock képviselőinek (gyakran üres) hangszeres virtuozitásán és bonyolult hangszerelésén ájuldozott, a Ramones rendkívül nyers, energikus, lecsupaszított, primitív és sematikus rock and rollt darált, zömében negatív alaphangú, szigorúan négynegyedes, kétperces számokat, nem csoda, ha a CBGB-ben adott legendás bulijaik sosem tartottak fél óránál tovább. Viszont félelmetesen lehengerlőek és energikusak voltak, miként azt a kevés fennmaradt Super 8-as film is dokumentálta. De nemcsak zenéjével sokkolt a Ramones, hanem megjelenésével is: megszaggatott, térdben lyukas farmernadrág, hozzá bőrdzseki, amihez még egy jócskán túljátszott „bunkó”, ordenáré attitűd is társult. Dee Dee Ramone minden szám előtti elmaradhatatlan „1-2-3-4”-es beszámolása pedig idővel a védjegyükké vált.

Amikor 1975 júliusában a CBGB-ben megrendezték a szerződés nélküli zenekarok első demonstrációját, az eseményre nemcsak az amerikai (Rolling Stone, Aquarian, Village Voice), de az angol szaksajtó (New Musical Express, Melody Maker) képviselőit is meghívták. S az amúgy vegyes tudósítások szinte mindegyike a Ramonest méltatta. Ennek hatására kereste meg őket Craig Leon a Sire Recordstól, ajánlott szerződést nekik, s mindössze hatezer dollárból vették fel első, cím nélküli albumukat.

A tipikus háromakkordos Blitzkrieg Bop című dallal induló, mindössze 29 perc hosszú, mégis 14 tekerős dalt tartalmazó korong 1976 májusában került a boltokba. Két hónappal később a Ramones angliai miniturnén vett részt, az ennek keretében július 4-én, a londoni Roundhouse-ban adott koncertjük a reveláció erejével hatott a bágyadt brit poppiacon, s a szigetországi punkhullám legtöbb képviselője az év egyik legfontosabb eseményének kiáltotta ki. (A vizit jelentőségét mutatja, hogy a Berlinben, 1996-ban megnyílt Ramones-múzeum fő kiállítási termében is többek között ennek a bulinak a plakátjai, szórólapjai, az ott készült fotók, valamint az ennek kapcsán a különböző brit lapokban, többek között a legendás punkfanzine-ben, a Sniffin' Glue-ban megjelent beszámolók, interjúk tekinthetők meg.)

De hiába arattak a Ramones fiúk hatalmas sikert Londonban, New Yorkba hazatérve meg kellett tapasztalniuk, hogy ők sem lehetnek próféták a saját hazájukban. Hiába készítettek továbbra is naivan egyszerű, pörgős, intenzív punk & roll albumokat, hiába próbáltak később közeledni a közízléshez, és hárompercesnél hoszszabb, balladisztikusabb számokat is kínálni, hiába szerepelhettek Roger Corman Rock 'n' Roll High School című filmjében, hiába vállalta el az 1980-as End Of The Century produceri szerepét a hírhedt pénzgyártó gép, Phil Spector, sohasem sikerült számukra az áttörés. Idővel a kezdeti kvartett is megbomlott (az állandó turnézástól elfáradt Tommy 1978-ban vált ki, helyére Marc Bell, alias Marky Ramone érkezett, majd az 1989-es Brain Drain-t követően Dee Dee lépett ki, őt Christopher John Ward, alias C. J. Ramone helyettesítette), s az 1996-os Lollapalooza fesztivált követően feloszlottak. Némi gyógyírt jelenthetett számukra, hogy munkásságuk elismeréseként 2002-ben beválasztották őket a clevelandi Rock And Roll Hősök Csarnokába. Igaz, ekkor már Joey nem élt, majd gyors egymásutánban a másik két alapító, Dee Dee és Johnny Ramone is távozott az élők sorából.