A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának egyik legnépszerűbb újhullámos zenekara, a Blondie arca és hangja, Deborah Harry a hatodik x-en túl is igyekszik bebizonyítani, hogy több ő régi idők popikonjánál. Nemrég a True Colors Tour koncertjein lépett fel vendégként, ebben a hónapban az újjáalakult Blondie-val turnézik Angliában, augusztusban pedig - tizenhárom év után - új szólólemezt jelentet meg. A régi énjére kíváncsiak részére pedig a VH1 Classic levetíti a díva fénykorában készült videoklipeket.

A világ által még Debbie Harry-ként megismert, de 1989-es Def, Dumb & Blonde című szólóalbuma óta Deborah Harry nevén fellépő énekesnő a hetvenes évek végén kibontakozó újhullám egyik emblematikus személyisége. Az irányzat női előadói közül kétségkívül ő volt a legfotogénebb és a mainstream poppal, illetve a diszkóval a legnagyobb mértékben kacérkodó. Nem meglepő hát, ha közülük 1980-ra ő lett a legnépszerűbb újhullámos sztár.

Pedig a hetvenes évek derekán meglehetősen későn, közel a harminchoz került először a reflektorfénybe. A korábban titkárnőként, pincérnőként, go-go görlként és Playboy-nyusziként dolgozó - amúgy festett szőke - Debbie Harry előbb a csupa lányból álló Stilettoesban énekelt, majd barátjával, Chris Steinnel 1974-ben megalapította az Angel and the Snake-et, amelyet egy évre rá átkereszteltek Blondie-ra. A Max's Kansas Cityben, a Club 82-ben és a CBGB-ben rendszeresen fellépő együttes - amelyben ekkor Patti Smith majdani gitárosa, Ivan Kral és a Television későbbi basszerosa, Fred Smith is játszott - még nem sokban emlékeztetett arra a Blondie-ra, amelyet az 1977-ben megjelent második nagylemeze (Plastic Letters) kapcsán a világ megismert. Nyersek, kiforratlanok, eklektikusak és parodisztikusak voltak, poposabb világukkal és Harry cicababás imázsával eléggé kilógtak az akkori punk-rock szcénából. Csak 1976 derekára állt össze az a csapat, amely aztán újhullámos tánczenéjével előbb Ausztráliát, egy évre rá Angliát, majd megint egy évre rá Amerikát is meghódította.

Hogy a Blondie az amerikai újhullám első igazi világsztárja lehetett, az - Debbie Harry fotogén alkata mellett - elsősorban Chris Steinnek köszönhető, aki felismerte, hogy a sztáregyéniség mögé olyan újszerű, de azért a mainstreamhez közel álló zenei hátteret kell létrehozni, amely jól alkalmazkodik az énekesnő állandóan változó színpadi egyéniségéhez. Ezzel megszületett a „kellemesen” középutas Blondie sound, a pop és a rock, a punk és diszkó sajátos, bár nem túl eredeti keveréke, amely a kor kihívásainak megfelelő új technikai effektekkel és hangszerelési trükkökkel megfejelve a zenekart a nyolcvanas évek legelejére az óceán mindkét partján a legsikeresebb előadók közé emelte.

A fojtottan, szexualitással telien éneklő Debbie Harry nemcsak hajszínében emlékeztetett az ötvenes-hatvanas évek tragikus sorsú amerikai nőideáljára, Marilyn Monroe-ra, de ugyanaz a kettősség volt benne is: hol az ártatlan bakfist játszotta, hol a kihívó, férfifaló dívát. Az ő titka is leginkább abban rejlett, hogy úgy tudott vehemensen erotikus lenni, hogy közben megmaradt természetesnek. Ráadásul az elsők között aknázta ki a korszak új médiumában és marketingeszközében, a videoklipben rejlő erőt és lehetőséget.

A Blondie első komoly nemzetközi sikerét tehát az 1978 őszén kiadott Parallel Lines című nagylemezével aratta, amely Angliában az albumlistán is vezette, az Egyesült Államokban pedig a hatodik helyig jutott, s olyan emlékezetes slágereket tartalmazott, mint a Picture This, a Hanging On The Telephone, a Heart Of Glass és a Sunday Girl. A következő két korong (Eat To The Beat, Autoamerican) szintén milliós példányszámban fogyott, mindkettő vezette a brit albumlistát, róluk az Atomic, a The Tide Is High és a Rapture című dal szintén a csúcsig jutott. Közben a média által a kezdetek óta külön kezelt Debbie Harry a Donna Summers sikereiért felelős német producer, Giorgio Moroder egyik szerzeményét (Call Me) elénekelte az American Gigolo című filmben, és a betétdal az óceán mindkét partján hetekig No.1 volt.

Aztán, amilyen gyorsan a csúcsra emelkedett, olyan gyorsan ment ki a divatból a Blondie, az 1982-es The Hunter LP-je minden tekintetben bukás lett, és egyben a zenekar végét is jelentette. Ráadásul Chris Stein súlyos (akkoriban végzetesnek gondolt) immunrendszeri megbetegedést kapott, s Debby Harry - karrierjét feladva - éveken keresztül kizárólag partnerét ápolta. Csak 1986-ban tért vissza a reflektorfénybe a régebbi énjét idéző Rockbird albummal, de hiába kapott lelkes kritikákat, újra évekre eltűnt a popporondról. S ettől kezdve 3-4 évente csak egy-egy új album erejéig tért oda vissza.

A kilencvenes években pophírnevére tekintettel több filmben (Videodrome, Hairspray, Six Ways To Sunday) is szerepelhetett, 1997-ben pedig nagy meglepetésre a kortárs kísérleti jazzt játszó Jazz Passangersben tűnt fel. Aztán 1998-ban ismét a mainstream popot választotta, és az újjáalakult Blondie-val nemcsak turnézott, de azóta kiadott két felejthető stúdióalbumot. Szólistaként viszont Deborah Harry utoljára 1993-ban készített lemezt, ezért is övezi várakozás az augusztus 7-én megjelenő új, Necessary Evil című anyagát, melynek egyik, hiphopos jellegű dala már meghallgatható az énekesnő honlapján.